Főkép

Nem vagyok különösebben nagy Lovecraft-rajongó, úgyhogy inkább csak érdeklődéssel és némi értetlenkedéssel, nem pedig izgalommal figyelem a mostani reneszánszát a hazai szubkultúrában – bár természetesen Lovecraft számos erényét elismerem, pont a Fumax két kisregénye, a Fekete Tom balladája, illetve Vellitt Boe álom-utazása döbbentett rá, hogy mennyire eltávolodtam a szövegeitől. Mindkét újraírás/továbbgondolás előtt újra akartam ugyanis olvasni az eredeti műveket is, de szomorúan kellett rájönnöm, hogy a legnagyobb siker az lett mostanra, ha nem alszom el közben (pedig régen én is szerettem nem egy írását). Mostani cikkem tárgya, a Vellitt Boe álom-utazása Lovecraft Álomföldek-ciklusának, elsősorban a „Zarándokút Kadathba” (kis)regénynek a továbbgondolása: nem annyira közvetlen átirata, mint a Fekete Tom, inkább csak egyfajta másik nézőpontból való megvilágítása ennek a világnak.

 

Ez a másik nézőpont maga Vellitt Boe, az Ulthari Lánykollégium professzora. Az idősödő asszony egy reggel arra ébred, hogy az egyik tanítványa megszökött egy idegen férfival, aki ráadásul az éber világból érkezett. A tehetséges lány szülei azonban komoly befolyással rendelkeznek, a kollégiumban nem robbanhat ki botrány – így hát Vellitt Boe utánuk ered (a társául szegődött fekete macskával), keresztül az Álomföldek zavaros-furcsa birodalmain, szokatlan törvényein, idegen fajain és lényein, hogy megtalálja és visszavigye a lányt. De vajon mire bukkan még? Vellitt maga is sokat vándorolt fiatalabb korában, a mostani utazás pedig óhatatlanul is számtalan emlékét eleveníti fel...

 

Akárcsak a Fekete Tom esetében, a Vellitt Boe-nál sem különösebb baj, ha az ember nem ismeri az eredeti művet – sőt, talán még kevésbé, hiszen míg az előbbi tényleg átirata volt Lovecraft elbeszélésének (így mind karakterekben, mind a cselekményben érdekes, hogy mit tett hozzá Victor LaValle), addig Kij Johnson kisregényénél szerintem inkább az a legizgalmasabb, hogy az írónő miként gondolja újra az Álomföldeket. És talán ez a legfurcsább is benne, legalábbis engem meglehetősen váratlanul ért Johnson koncepciója. A Lovecraft-féle világ számomra leginkább a rémálmok földje: egy olykor borzongatóan szürreális, máskor zsigerien ocsmány, idegen-zavaros hely, melyet minden szörnyűsége, minden torz bizarrsága ellenére is fel akar fedezni az ember. A felfedezés élménye Johnsonnál is megmarad, de már a rendkívül jópofa-aranyos borító is jelzi, hogy Vellitt nézőpontjából mintha közel sem lenne olyan rémálomszerű Álomfölde. Nála sokkal inkább az izgalmas kalandok, az egzotikus utazások földje, amit az ember a „szép” álmaiban talál – bár vannak furcsa lények, bizarr helyek, félelmetes veszélyek, de mindez még érthető, még az emberi befogadás lehetőségein belül helyezkedik el.

 

Legszívesebben úgy jellemezném a Vellitt Boe álom-utazását, mint egy kellemes, szerethető történet – de nem lenne ez sértés egy lovecrafti alkotásnál? Jó hangulatú, (Acsai Roland fordításában) abszolút olvasmányos, olykor egyenesen lírai stílusban megírt fantasy-nek gondolom, de nem mond ez ellent a lovecrafti indíttatásnak? Azért is zavarba ejtő ez, mert egyébként kifejezetten ügyesnek tartom, mint Lovecraft-írásművészetére való reflexiót, Johnson pont azokon az elemeken módosított, amik nemcsak modernebbé, de élvezhetőbbé, szórakoztatóbbá is teszik az elbeszélést. Főként azzal, hogy a gördülékenyebb stílussal a világban megjelenő figurákra koncentrál – nemcsak a főszereplőjére, hanem mindenkire, amitől sokkal élőbb, elképzelhetőbb, több rétegű lesz ez az Álomfölde (szemben Lovecrafttel, akinél a karakterábrázolás szerintem legjobb esetben is kimerül a főhős rettegésénél).

 

Különösen maga Vellitt Boe sikerült emlékezetesen: nem csupán azért, mert nő, mely nemből Lovecraftnél valóban nem sokat találunk (amire Johnson talán néha túl közvetlen módon reflektál), hanem azért, mert egy szerteágazó, ellentmondásos múlttal rendelkező, sokat tapasztalt, öntudatos, de közben mégis érzékeny és emberséges figura. Az utazás során pedig kénytelen újraértékelni magában ezt-azt – valójában nem is a tanítványának megtalálásán van a hangsúly, hanem azon, hogy Vellitt mennyire fog megváltozni, mire találkoznak.

 

Innentől kezdve pedig talán azzal jár mindenki a legjobban, ha nem is mint Lovecraft-átirat, hanem mint „egyszerű” pikareszk fantasy kezeli. Ennek a „kategóriának” ugyanis szerintem egész jól megfelel – talán ahhoz képest, hogy mennyit mond, túl hosszú; vagy éppen túl kevés, ha a világban rejtőző lehetőségeket nézem, mindenesetre szerethető. Jó érzés olvasni, kellemesen el lehet vele lenni ezen a bő százötven oldalon, és felfedezni Vellitt-tel együtt ezt a fura Álomföldét, ahol semmi sem az, aminek látszik. Aki viszont továbbra is rémálmokat és „kúszó káosz”-t keres, az szerintem jobban jár, ha marad Lovecraftnél.