Főkép

Szerencsésnek gondolom magam, amiért csak most akadtam rá Jim Butcher sorozatára, most, hogy 6 év után újraindul a hazai kiadása. A korábban Pusztító vihar címen megjelent kötetnél egy szerintem stílusosabb borítót kapott az Átokvihar (még úgy is, hogy a borító alapját adó kép ugyanaz maradt), és nem utolsó sorban új fordítást is. Ami pedig még fontosabb, hogy pár nappal a megjelenés után már érkezett is második rész, így aki most kapcsolódik be a rajongásba, nem kell sokat várnia. Viszont az is igaz, hogy 2012-ben még én sem feltétlenül tudtam róla, hogy engem bizony érdekel majd ez a könyv, így akkor sem növeltem volna az eladási számokat, ha tudok a létezéséről.

 

Időközben viszont beleszerettem egyszer Charles Stross Mosoda-aktáiba (sajnos ennek magyarul nem reménykedhetünk túlzottan a folytatásában), aztán jött Ben Aaronovitch Peter Grant sorozata, ami három magyar nyelven is kiadott résznél jár (viszont itt még él a remény a további részek megjelenését illetően), és amíg bele nem kezdtem Harry Dresden első történetébe, nem is igazán voltam tudatában annak, mennyire hiányzott már egy ilyen elborult fantasztikus-nyomozós történet. Bob Howardhoz és Peter Granthez hasonlóan Harry Dresden sem egyszerű nyomozó – ő történetesen varázsló, aki ráadásul a telefonkönyvben hirdeti magát – talán az egyetlen, aki nyíltan vállalja kilétét a kor varázslói közül. Mint ilyen, természetesen a rendőrség munkáját is segíti tanácsadóként paranormális ügyekben, csak hogy legyen miből fizetni a lakbért.

 

Az első Dresden-akta persze mindent tarolni akar: van benne nyomozás egy kifejezetten brutális kettős-gyilkosság ügyében, mellette egy szintén igen furcsa magánmegbízás is közbejön; be kell mutatni a főbb karaktereket, lehetőleg minél többet elárulni a világról, pár keresetlen szót ejteni hősünk sötét múltjáról, hogy valamivel magyarázni lehessen a jelenleg az életében uralkodó állapotokat – egyáltalán nincs megállás. Nagyon sok mindennek kellett beleférnie ebbe az indító kötetbe egy ilyen nagyszabású sorozat esetén (az angol nyelvű megjelenés már a tizenötödik résznél jár), ami teljesen érthető, mégis izgatottan várom, mit hoznak a további részek, ahol már majd ismerősként köszönthetünk újra bizonyos szereplőket, és ahol már az olvasó is tudhat egyet s mást a Butcher által megteremtett világról – valami azt súgja nekem, nem az első kötet lesz a sorozat legerősebb darabja.

 

Pedig már ez is rendkívül szórakoztatóra sikeredett. Hiába a noir alaphangulat, Harry Dresden alakja bőven elég helyzetkomikumot visz a történetbe. Számomra teljesen elképesztő, hogy a környék egyik legmenőbb, legjobban képzett, legerősebb mágusa bizony a gáláns lovagiassága és a lobogó fekete kabátja ellenére milyen töketlenül botladozik végig a kalandjain, sokszor az ökölpárbajok rosszabbik végén találja magát, és bizony sokszor keveri magát a korábbinál még nagyobb galibába. Mindezt pólóban, melegítőnadrágban és cowboycsizmában – természetesen a rendkívül hatásos, lebegő fekete kabát alatt. Ne lepődjön meg senki, ez egy olyan könyv, ahol lesz samponos hajjal pucéran démonűzős jelenet, mert miért ne? De a humor és a komikum ellenére Dresden azért összekapja magát, amikor nagyon szorul a hurok a nyaka körül, és bebizonyítja, hogy nem a mackóalsó teszi a varázslót.

 

Minden ügyetlensége ellenére már az első rész után megkedveltem Dresdent, nem beszélve a többi főbb mellékszereplőről (mint például Bob, a levegőlidérc; Karrin Murphy, a különleges ügyek ügyosztályának igazgatója vagy éppen Morgan, a Dresden mellé kirendelt Felügyelő, csak hogy párat említsek), bízom benne, hogy velük is találkozhatunk még a folytatásokban. Izgatottan várom Harry további kalandjait, remélhetőleg még elborultabb helyzetekben fogja találni magát, és talán időközben sokkal többet megtudhatunk majd magáról a világról és Harry múltjáról is.