Főkép

Negyedszázada hirdette meg először az Év Természetfotósa pályázatot a naturArt, mely azóta hazánk legrangosabb természetfotós megmérettetésévé nőtte ki magát. Már az első alkalommal is számos fotóst mozgatott meg a pályázat, és nem csupán hagyományt teremtett, de utat mutatott a természetfotósok új nemzedékének, olyan, mára nemzetközileg is elismert fotósokat „nevelve ki”, mint Máté Bence, Potyó Imre vagy Daróczi Csaba. Nem véletlenül említem őket, hiszen már évek óta a díjazottak között vannak, s 2017-ben is több fotójuk kapott díjat. Pedig kb. 170 fotós 2953 alkotásából kellett választania a zsűrinek. Melynek elnöke, Dr. Kalotás Zsolt a kötet bevezetőjében leírja, hogy az 1993-as első pályázathoz sajnos nem készült album, de még kiállítási katalógus sem, így tehát jelen kiadvány nem a 25. a sorban.

 

2017-ben az Év Természetfotósa díjat az a Máté Bence kapta, aki a világ egyik (ha nem a) legrangosabb természetfotós pályázatán, a Wildlife Photographer of the Yearen is kapott már fődíjat, ráadásul az ifjúsági- és a felnőtt mezőnyben egyaránt. A még mindig igen fiatal fotós a jelen albumba bekerült képei mellett olvasható soraiban betekintést ad az egyes képek elkészülésének hátterébe. Emberünk a technikai újításokat és saját ügyességét a barkácsolás terén, valamint kitartását a sokszor emberpróbáló körülmények között a természet iránti olthatatlan szeretetének szolgálatába állítja. Képeiről süt a megismerés és közvetítés vágya, az, hogy elkapja a mágikus pillanatokat, és azokat elhozza a nézőknek is, hogy megértse mindenki, mi forog kockán, mi múlik el nap mint nap a világból… (Ezt jelen kötetben a legjobban Balics Gábor „NATO-drót” című, megrázó képe mutatja meg, mely a Kezünkben a Föld kategória első helyezettje.)

 

Természetesen a többiek képein is ugyanez a lelkesedés, mély szeretet és tisztelet sugárzik át, egyszerűen csak Bence volt a legbőbeszédűbb a képekhez mellékelt, két nyelvű leírásokban. 25 pályaművéből 10-et díjazott a zsűri, de az összesen 14 kategória ill. a különféle különdíjak kapcsán jó pár további fotós nevét is megtanulhatjuk, ha végiglapozzuk ezt a gyönyörű albumot. Potyó Imre kapta az Év Természetfotója 2017 díjat „Téli szárnyak” című képével, mely a kis téli araszoló nevű lepkefaj rajzását örökítette meg egy november végi estén. Jól példázza ez a kép a természetfotózás irdatlan nehézségeit is, mind az időjárás és egyéb környezeti körülmények, mind a technikai megvalósítás terén.

 

Daróczi Csaba neve közel annyiszor szerepel, mint Máté Bencéé, például A madarak viselkedése kategóriát is ő nyerte egy drónos fotóval. Jó látni, hogy ez az egyelőre új, de egyre inkább elérhető technika milyen csodákra képes egy értő fotós irányítása alatt. Nagyon kíváncsian várom, a következő években miként épül majd be a fotográfiába.

 

S ha már technika: érdekes megfigyelni, hogy egy-két kivételtől eltekintve kizárólag tükörreflexes (DSLR) gépekkel készült képek kerültek az albumba, pedig egyre inkább teret hódítanak a MILC-nek is nevezett, tükör nélküli, s ezáltal könnyebb masinák is. Kíváncsi lennék, hogy azért használtak-e inkább tükrös gépeket a fotósok, mert természetfotózásra ezek a jobbak, vagy inkább a hagyománytisztelet, netán a már kialakított, súlyos pénzekbe kerülő rendszerük miatt.

 

Akárhogy is, ez az album elejétől végéig szemet gyönyörködtető, de egyúttal elgondolkodtató fotókkal van tele. Legyen szó makróról, amikor a rovarokat az életnagyságú méret sokszorosára nagyítva láthatjuk, vagy olyan képről, amin a táj is látszik, vagy épp a tenger vagy folyók mélye, netán mely Afrika ismeretlen tájain készült vagy Magyarország rejtett tündérvidékein – mind arra készteti a nézőt, hogy megálljon egy pillanatra, ráébredjen, micsoda gazdag világban él, és emlékeztesse rá, hogy mindez múlékony, a fotó csak a pillanatot örökíti meg, azt, amit ábrázol, nem. Kívánom, hogy az Év Természetfotói albumok sose váljanak mementóvá, inkább minél többeket vegyenek rá arra, hogy tegyenek a Föld megóvásáért!