Főkép

Ebben a mesekönyvben, amelyben kortárs írók írtak mai népmeséket, minden a feje tetejére áll” – írja a fülszöveg a könyv hátoldalán, az előszóban pedig Boldizsár Ildikó töpreng el azon, hogy történhet-e egyáltalán olyan, hogy ma is népmese szülessen. Azt írja többek között: „A népmesék egyik lényeges sajátossága, hogy hűen tükrözik a valóságot és azt a világot, amelyben létrejöttek. Ha e sajátosság alapján kell besorolnom a kötet meséit, azt mondhatom: igazi népmesék születtek, amelyek hűen tükrözik 21. századi mindennapjainkat, miközben megmutatják a lehetséges csodákat.”

 

Más szempontok szerint nem népmesék, amik itt sorakoznak, inkább népmesei elemeket használó, egyes népmeséket így-úgy átalakító történetek, de talán az a legfontosabb kérdés, hogy jó olvasmány-e a könyv vagy sem. Márpedig nekem az volt, és el is mondom, miért. Például mert volt, amin lehetett nevetni. Ilyen például Varró Zsuzsától a „Senki malaca” (a kiskakas gyémántfélkrajcára mese sajátos-mókás verziója), vagy Lackfi Jánostól a „Mátyás király és a medve”. Utóbbiban már vannak modern kiszólások, a Lackfira jellemző vásott humorral. Elekes Dórától a „Mese a királykisasszonyról, aki csillagász volt” című történetben végképp szokatlan megoldással a sárkányhoz megy feleségül a királykisasszony, és az a jó benne, hogy azt is megtudjuk, miért. Nyulász Péter is sajátos, modern csavart tett a feldolgozott, méltán székely népmesébe, melynek eredeti címe „A két bors ökröcske”, ám itt „Két kör borsöröcske” címen szerepel, a történetben meg az ördög maga.

 

Egri Mónika „A róka és a farkas a lakodalomban” című magyar népmesét aktualizálta, de nagyon, „A kínai raktárbalhé” címmel. Azt hiszem, a gyűjtemény leginkább szabadjára engedett fantáziájú darabja ez. Vig Balázs sem szomorkodik a „Szebb egy fokkal az ördögnél” című mesében, melyben a távolról sem jóképű, ellenben gaz csábító végül meglakol.

 

Tamás Zsuzsától „A rókaríkatófű” talán az a mese a kötetben, mely a legkevésbé forgatja ki az eredetit, de ma ugyanúgy lehet törni a fejünket az üzenetén, mint hajdanában danában. Nem kevésbé költői és szimbólumgazdag Gimesi Dórától „A halhatatlanság dala”, hiába, hogy Laci királyfi, hóna alatt a gitárjával, diákjegyet váltva ül a Világvégére tartó vonatra.

 

Molnár Krisztina Rita meséje, a „Három csipet só” is költői, és inkább családi mese, mintsem nép-, de pont emiatt válik mégis azzá, mert aki családban él, legyen bár boldog vagy boldogtalan, azt biztosan megérinti majd az üzenete. Még inkább mai a kötet szerkesztőjének, Kertész Edinának meséje, a „236340 Paszuly”, mely Kamilláról szól, aki a nagymamájával lakik igen szerény körülmények között, s mely történet mégis örök tanulságot hordoz. Végül pedig Mészöly Ágnes a „Kockán nyert princess”-ben azt mutatja meg, hogy a képernyőfüggő Minecraft játékosok között is virágot bonthat az igaz barátság. És amilyen erőltetetten hat ez így leírva, annyira aranyos és igaz a mese maga. De hát ez a mesék egyik legfőbb lényege, nem igaz? Hogy akármiről szólnak, abban varázs van, és működik.