Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Ursula K. Le Guin: Valós és valótlan I-II.

Pár hete, január 22-én elhunyt Ursula K. Le Guin. Valahol a második kötet vége felé jártam már, amikor meghallottam a szomorú hírt, de utána nagyon nehéz volt elvonatkoztatni a tragédiától – akárcsak most, cikkírás közben. Próbálok nem nekrológot írni, próbálom megkeresni a mondatokat erről a két csodaszép novellagyűjteményről, próbálok nem arról mesélni, hogy milyen óriási veszteség érte a kortárs és a fantasztikus irodalmat, de óhatatlanul is mindig oda találok vissza, hogy Ursula K. Le Guin nélkül nem így nézne ki a fantasztikum térképe. Egymaga rengeteget tett a science fiction és a fantasy elfogadásáért; művészetével úgy jelölt ki új irányokat, mutatott be új hangokat és lehetőségeket, hogy csupán adta azt, ami számára természetes volt. A Valós és valótlan két kötete ennek a tökéletes bemutatása.

 

Pedig a Valahol a Földön címet viselő első rész még csak elég ritkán kalauzol el minket fantasztikus világokba. Realistának, olykor mágikus realistának nevezhető, szépirodalmi novellák kerültek ide, ahol még nem távolodunk el a Földtől (noha az első pár Orsinia kitalált országában játszódik), és különösebb „zavaró tényező” nélkül tudunk koncentrálni arra, ami (aki) Le Guin számára a legérdekesebb: az emberre. Akadnak itt egészen megrázó, iszonyúan hatásos (Egy hét vidéken), gyönyörű, varázslatosan lírai („Gwilan hárfája”, „May pumája”), megmosolyogtató és becsapós (Az út iránya), egyszerűnek tűnő, de mégis bámulatosan mély (Ether, hol itt) és intellektuálisan-érzelmileg is nagy kihívást rejtő (Fél ötkor) novellák, amelyekben azonban közös, hogy mind olyan szépséges nyelven, olyan megragadó-ringató mondatokkal megalkotott, hogy már ezek miatt is megéri olvasni.

 

Nem állítom, hogy mindegyik közel jutott hozzám, de talán ez nem is baj – mert ami viszont megtalált, az nagyon. Ilyen szempontból nagyon hullámzónak tűnt ez az első kötet: alig három oldalas rövidkétől kezdve negyven oldalig mindennel találkozunk, ráadásul nem egyszer előfordult, hogy míg az egyik írást befejezve inkább csak pislogtam, hogy miért kerülhetett bele a válogatásba, addig a következő meg annyira meghatott, hogy percekig alig tértem magamhoz. A tartalmukról nem is szeretnék sokat írni, hiszen úgy az igazi élmény, ha mindegyik apró meglepetést mindenki magának fedezi fel, meg tényleg nem is erre kerül a hangsúly: hanem azokra az emberi kapcsolatokra, amelyeknek a rezdüléseit Le Guin annyira érzi.

 

Amikor Le Guin figuráira és novelláira gondolok, mindig az jut az eszembe, hogy igazából ő az apró pillanatok, a hétköznapok művésze. Nála nincsenek hirtelen tragédiák, húsba vágó fordulatok, hatásvadász üvöltözések vagy színpadias jelenetek – nála minden hétköznapi, minden „egyszerű”, amelyek mögött mégis hatalmas titkok rejlenek. Apró mozdulatokból, gesztusokból fejt fel emberi életeket, úgy, hogy karaktereiben tényleg magunkra ismerünk: a mi apró mozdulatainkra. Talán ettől tudnak olyan meghatóak lenni a történetei, talán ebből nyerik a semmivel össze nem hasonlítható, finom eleganciájukat, a szomorúan emberi erejüket, amit olyan nagy élmény olvasni.

 

Mindez a második, „fantasztikusabb” könyvben is jelen van, csak más köntösben. Az űr odakint, a világ idebent című kötetbe kerültek azok a novellák, amik már sokkal egyértelműbben tartalmaznak valamilyen fantasztikus elemet – többségében sci-fik, de akad pár fantasy is. Felbukkan Le Guin két legismertebb univerzuma, a Szigetvilág (Az elnevezések szabálya) és Hain („Semley nyaklánca”, „Magány”, „A segrik ügye”, „Shobyék története”), de ugyanúgy felfedezhetjük mindegyikben az emberek és a társadalom iránti érdeklődést, mint a Valahol a Földön elbeszéléseiben. Viszont ezekben jobban észlelhetőek Le Guin sziporkázó ötletei, melyekkel döbbenetes természetességgel kezel olyan témákat, mint mondjuk a nemi szerepek (főleg a haini ciklusban).

 

Engem valamivel jobban megfogtak Az űr odakint, a világ idebent novellái, talán pont azért, mert hozzám közelebb áll a sci-fit és fantasyt alkotó Le Guin, aki minden írásában képes új világokba elvinni, és azokat annyi érzéssel, annyi lelkesedéssel, annyi intelligenciával bemutatni, ami tényleg lenyűgöző. És mindegy, hogy ez egy fájdalmasan tragikus (Semley nyaklánca) vagy egy igazán kacagtató (Az első kapcsolatfelvétel a gorgonidokkal), egy szívmelengetően lelkesítő (Árulások) vagy egy izgalmasan elgondolkodtató (Egy csupor víz) történet, a végén mindig azt éreztem, hogy újabb rétegét ismertem meg Le Guin művészetének, ezzel együtt pedig valamit megint megértettem magamról és az emberi társadalomról. Talán nem tűnik ez olyan nagy dolognak, de szerintem mégis az: kevesen képesek ennyi pontos, ennyire szép, ennyire finom formába bújtatni a megfigyeléseiket, gondolataikat (a négy történet a haini ciklusból ilyen téren is gyakorlatilag tökéletes).

 

Még amikor nem az emberek vannak a fókuszban, hanem valamilyen idegen(nek tűnő) faj, akkor is mintha az emberekről beszélne – csak épp közvetett módon. A „Gy repülő emberei”, „Az asonuk hallgatása” vagy akár „Az akácmagok szerzője” is szerintem ettől válik ilyen emlékezetes novellává – az idegeneken keresztül tudunk meg valamit magunkról. Érdekes módon a fantasy-közelibb művei számomra inkább a karikírozó-kiforgató jellegük miatt működtek („Ahogy a felesége látta”, „Aprópénz”), de például „A vadorzó”-ban már olyan mély fájdalom is megbújik, amit sokáig kell emészteni. És még a végén muszáj beszélnem a „Sur”-ról, mert fogalmam sincs, hogy miért működött ennyire jól. Nem mozgatott meg a téma, nem érdekelt a mögöttes tartalma, nem éreztem, hogy annyira szenzációsan lenne megírva, erre mire véget ért, olyan, mintha egy világ omlott volna össze bennem...

 

Túlzás lenne azt állítani, hogy túl nagy kínálat lenne Ursula K. Le Guin regényeiből itthon (a Szigetvilágos könyveken kívül a haini-ciklus három része és az Égi eszterga jelent meg eddig), de a mostani válogatás remek kiindulópont ahhoz, hogy legalább novellákban megismerjük, milyen csodálatos író volt Le Guin, és miért is olyan szomorú, hogy el kellett búcsúznunk tőle. A Gabo Könyvkiadó két kötete bátran ajánlható bárkinek, akár szépirodalmat szokott inkább olvasni, akár fantasztikumot – hiszem, hogy nem fog csalódni ezekben az írásokban (nem mellesleg gyönyörűen néznek ki élőben a kötetek). Én pedig már az elvileg idén megjelenő The Found and the Lost című válogatást várom, melyben Le Guin kisregényeit gyűjtötték össze.

 

Tartalomjegyzék:

 

Valahol a Földön

Fivérek, nővérek

Egy hét vidéken

A szabadság levegője

Képzeletbeli országok

A rózsa naplója

Az út iránya

A fehér szamár

Gwilan hárfája

May pumája

Buffalo lányai, gyertek ki

Lovastábor

Széles víz

Az elveszett gyerekek

Üzenetek

Alvajárók

Kéz, csésze, kagyló

Ether, hol itt

Fél ötkor

 

Az űr odakint, a világ idebent

Akik elhagyták Omelast

Semley nyaklánca

Kilenc élet

Útvesztők

Az első kapcsolatfelvétel a gorgonidokkal

Shobyék története

Árulások

A segrik ügye

Magány

A vad lányok

Gy repülő emberei

Az asonuk hallgatása

Az északi fal megmászása

Az akácmagok szerzője

Ahogy a felesége látta

Az elnevezések szabálya

Aprópénz

A vadorzó

Sur

A nevek elvétele

Egy csupor víz


Szabó Dominik - 2018. február 15.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!