Főkép

Nem telt el sok idő azóta, hogy egy George R. R. Martin féle novellás kötethez kellett ajánlót írnom. A Fekete lapok ugyan csak félig-meddig köthető a nevéhez, hiszen az abban szereplő írások nem mindegyikét ő szerezte, de szerkesztőként elévülhetetlen érdeme van a Wild Cards sorozat sikerében. Abban a cikkben az érdeklődő olvashat kicsit részletesebben is Martin viszonyáról a novella műfajával kapcsolatban.

 

A téglaméretű Trónok harca regények világméretű sikere után, azok, akik nem figyelnek annyira a fantasy-irodalom trendjeire, a szerzők munkásságára, nem kutatnak folyamatosan új zsánerírói tehetségek után, aligha gondolnak bele, hogy Martin is novellistaként kezdte a pályafutását. Rövid(ebb) írásokkal tehát, a kor divatjának megfelelően főleg eladható sci-fi történetekkel, és csak hébe-hóba kirándult át a fantasy területére, ami akkoriban épp (vagy: is) mostohagyerek korszakát élte. Martin hiába tartotta magát fantasy-szerzőnek – vagy szeretett volna majd azzá válni –, ha az olvasók űrhajós történeteket akartak olvasni, azt kellett írnia, ha meg akart élni az írásból, márpedig ő meg akart. Saját kedvtelésére elkezdte hát vegyíteni a különböző műfajokat, és kísérletezni kezdett a sci-fibe oltott horror történetekkel vagy a sci-fi és a fantasy határmezsgyéjén játszadozott, kíváncsian arra, hogy az olvasók mit szólnak a megszokott űrkalandoktól kissé eltérő történeteihez. Szerencséjére viszonylag hamar pozitív visszajelzések sorát kapta műveire, hiszen sorra nyerte velük egyebek mellett a Hugo- (3) és a Nebula-díjakat (2) a ’70-es évek végén illetve a ’80-as években. Jóval a manapság Martint övező világméretű felhajtás előtt tehát, hiszen ekkor jelentős műveiből még csak a Lázálom létezett regény alakjában, sőt arra is 1982-ig várnia kellett az olvasóknak, és áttörést az sem jelentett neki.

 

De mégis, ez már a ’80-as évek, és az Álomdalok első kötete nemcsak a már félig-meddig elismert Martin „zsengéit” adja közre – újra, egybe gyűjtve, hiszen ezen írások egy része régebben már olvasható volt itt-ott magyar nyelven is –, hanem az ezt megelőző idők terméséből is válogat. Azokból az igen korai művekből szemezget, amik Martin íróvá válásának fontos lépcsőfokai voltak. Nem is igazán szemezgetés ez, hiszen a ’60-as években – még inkább rajongóként, mint íróként – a különféle híresebb vagy akár névtelen sci-fi magazinoknak és fanzinoknak elküldött írásainak zöme megtalálható a kötetben, mármint azok, amiket a szerkesztők nem vesztettek el valahol még a publikálás (vagy elutasítás) előtt, így fosztva meg örökre a jövő Martin rajongóit kedvencük jónéhány korai szárnypróbálgatásának elolvasásától.

 

Ne várjunk csodát! A megmaradt korai írások, amik e kötet elején az Egy képregényrajongó kölyök című fejezeten belül találhatóak, nem vetítik még előre Martin későbbi tehetségét. A három novella közül messze a legjobban sikerült az egyszerű órai dolgozatnak (vagy házi feladatnak?) készült „Az erőd” című tisztán történelmi novella, a másik kettő szerintem csak azért lehet érdekes, mert Martin írta. Minden nagyobb fejezet elején olvasható egy hosszabb értekezés Martintól, amiben történeteket oszt meg az életéről, a rá hatást gyakorló szerzőkről, könyvekről, az adott részben olvasható novelláiról – illetve az abban a korszakában eltűnt írásairól –, és ezek a részek már önmagukban is roppant érdekesek, és a gyűjteménybe bekerült novellákat is érdekesebbé teszik a szimpla történetnél, amiről szólnak. Az olvasóhoz közelebb állóvá, személyesebbé válik így bármelyik írás, könnyebben megbocsátjuk a kisebb hibáit, hiszen szinte egy időutazás részesévé válunk általa. Kezdő íróknak kifejezetten inspiráló lehet arról olvasni, hogy írótársaihoz hasonlóképpen Martin is rengeteg elutasításban részesült, számtalan nehézséget, nélkülözést kellett legyőznie, míg végre legalább kisebb sikereket el tudott érni. A pálya tehát mindenki előtt nyitva áll, csak írni és olvasni kell folyamatosan. Szívvel és megingathatatlanul.

 

A gyűjtemény tehát öt nagy fejezetre bomlik. A sorban a második Az alávaló hivatásos, ami kicsit misztikus beütésű fantasztikus történeteket tömörít a ’70-es évekből, és itt már megcsillan valami Martin tehetségéből is. „A San Breta-i kijárat” mondjuk kétségtelen, hogy akkoriban még jobban „üthetett”, mint most, ahogy „A hős” végén is inkább csak rezignáltan könyveltem el, hogy pont az lett a vége, amire már a harmadától gondoltam (ettől függetlenül az jó írás volt!). A „Ködöt visz a reggel” melankolikus hangulata viszont már-már varázslatos volt, olyan, amit talán nem feltétlenül vár el az ember egy földöntúli lidércek utáni kalandos nyomozásról szóló műtől. A harmadik egység A távoli csillagok fényei címet kapta és ide kerültek azok a történetek – bár nem mindegyik! –, amelyek Martin saját bejáratú sci-fi univerzumában játszódnak. Már maga az a tény, hogy van Martinnak ilyen univerzuma, teljes újdonságként hatott, az itt található novellák konzisztensen magas színvonala pedig csak hab volt a tortán. Nem érdekes annyira, melyik tetszett közülük a legjobban nekem, de „A kereszt és a sárkány útja” az, amit külön is ajánlok, ami a többinél is depresszívebb üzenetével emelkedett ki kicsit a többi közül. Nehéz dolga volt, hiszen a „Dal Lyáért” személyében komoly kihívója akadt.

 

A negyedik – sajnos elég rövidke – egység szereplői Martin fantasy írásai voltak. Közülük A jégsárkány ráadásul nemrég (2016-ban) jelent meg keménytáblás, gyönyörűen illusztrált kiadásban szintén az Alexandra gondozásában. Ezt a relatíve friss olvasásélményt most dupláztam tehát, és kiderült, hogy a történet a szépséges képek nélkül is ugyanúgy el tudja varázsolni az olvasót. Igaz ez a két másik történetre is, bár azok egyike sem színtiszta fantasy. A „Laren Dorr magányos dalai” inkább klasszikus dráma, mint fantasztikus történet, a „Kárhozott vidéken” pedig enyhén horrorisztikus tónusában csillogtatja Martin erényeit. Idáig elérve a könyvben már jól megfigyelhető, hogy a szerző által kreált alakok milyen egyediek és/vagy izgalmasak.

 

A kötetet lezáró egység, a Hibridek és rémségek a leghosszabb rész. Nem meglepő módon ide a horrorba oltott történetek kerültek, legyenek azok sci-fi gyökerűek, akár egyszerű rémtörténetek. Itt találjuk a szerző leghíresebb munkáját, a „Homokkirályok”-at is, ami egyszerre nyerte el a Hugo- és Nebula-díjat 1979 és 1980-ban. Ez is egy olyan írás, ami (talán többször is?) megjelent már magyarul, ráadásul olvastam is, de úgy tűnik, pont ideje volt már az újrázásnak. Teljesen elfelejtettem, hogy ennek az írásnak sci-fi vonzata is van! Úgy tűnik, a tv-re adaptált verzió teljesen kiszorította az emlékeim közül az eredetit (és ezért úgy emlékeztem vissza rá, hogy ez nem is valami nagyon nagy történet). A nálunk Végtelen határok címmel futó tv-változatban nem volt idegen bolygó, sem idegen lények – a homokkirályokat nem számítva –, így az sem derül ki belőle, hogy ez a történet is Martin külön bejáratú sci-fi univerzumához tartozik. Márpedig igen, ráadásul milyen kiváló darab! Könnyen a kötet kedvence is lehetett volna, ha nem jön rögtön utána az „Éjvándorok”, ami kicsit Tíz kicsi néger – az űrben érzetű és szerkezetű írás, ami a legvégéig nem eresztette a figyelmemet. Ott szurkoltam a végsőkig az Éjvándor fedélzetén, hogy a csapdába esett tudományos legénység legalább egy pillantást vethessen az univerzum legtitokzatosabb, legendákból kilépett népére, a volkrynokra.

 

Az Álomdalok első kötetének megjelenése gyakorlatilag a semmiből jött. Az Alexandra összeomlása óta az sem volt tiszta sokáig, hogy a könyvkiadással is felhagynak, vagy „csak” a könyvterjesztéssel. Apró túlzással, de mondhatjuk, hogy egyik nap még semmi, aztán a boltok polcain ott virított egy meglepetés Martin-kötet. Sajnos a két részes válogatás második felének megjelenéséről nekem épp úgy nincs információm, mint másoknak sem, de a fentiekből kiindulva elképzelhető, hogy hamarosan azt is a kezünkbe vehetjük. Egyébként azt, hogy kötelező vétel – nem csak rajongóknak –, ugye mondanom sem kell?