Főkép

Arra jöttem rá Végel László első könyvének, az Egy makró emlékiratainak a befejezése után, hogy még sosem olvastam olyan magyar írásművet, ami a híres-nevezetes ’68-as szellemiségre és világlátásra reflektálna (minden bizonnyal azért nem, mert Esterházy Péter szerint ez a könyv talán az egyetlen ilyen). Ez persze nem is meglepő, hiszen nálunk még csak ekkoriban konszolidálódott a kádári terror, és kezdett átcsapni a rendszer a szürke gulyáskommunizmusba, így nem is csoda, hogy egy akkor huszonéves délvidéki magyar volt az első, aki ebben a témában alkotott a némileg szabadabb és szabadosabb Jugoszláviában.

 

Végel olyannyira élőben közvetítette a ’68-as életérzést, hogy a könyve már 1965-re megíródott, és 1967-re meg is jelent. Főhőse egy értelmiségi pályára (konkrétan tanárnak) készülő fiatalember, aki többet jár az egyetem mellé, mint az előadásokra, és aki tökéletesen hamisnak, üresnek és értelmetlennek érzi a felnőttek világát, azt a világot, ahova rövidesen neki is csatlakoznia kellene. Mindezeket az érzéseit, megfigyeléseit, mindennapjainak történéseit pedig naplóformában rögzíti. Ez a naplóforma roppant kettős volt számomra, ugyanis egyfelől kimondottan hitelesnek hat (körülbelül így írhat naplót egy lázadó huszonéves, ilyen durr-bele módon, semmivel sem törődve és minden felesleges körítést mellőzve), ugyanakkor épp ez teszi kissé monotonná és unalmassá is a leírásokat.

 

Akkoriban nagy újdonságnak számított az, hogy Végel elbeszélője ennyire „irodalmiatlanul” és ennyire szlengben beszéljen (gondoljunk csak arra, hogy ekkoriban alkotott például Kerouac is), amely előadásmód bár működik, de bőven van olyan szó, amit a mai olvasó nem feltétlenül ért meg, és olyan is, amit még kikövetkeztetni is nehéz. Itt talán nem ártott volna némi lábjegyzetelés a könnyebb megértés céljából.

 

Bub, az elbeszélőnk, csak kallódik, egyik helyről sodródik a másikra, egyik haver, ismerős vagy csaj után köt ki a következőnél, és közben semmivel sem elégedett. Érzi, hogy rohad az egész rendszer, kiüresedtek a kapcsolatok, minden felszínessé és értéktelenné vált, ugyanakkor, amit ő tesz, az sem ér többet. Fogalma sincs, mit tegyen, hova menjen, milyen legyen az élete, csak sodródik az árral tétlenül. Egyik mellékszereplő tűnik fel a másik után, és többnyire velük sem történik semmi – úgy néz ki, ebből a körforgásból nincs kiszállás.

 

A felnőttek (kicsit furcsa, hogy egy huszonéves így emlegesse őket) közül két ember, két típus emelkedik ki. Sík professzor, az élhetetlen egyetemi tanár, aki a könyveibe temetkezik, nem vesz tudomást a környezetéről, és aki hallgatói folyamatos céltáblája; valamint a Mérnök, aki a törtető szocialista pártfunkcionárius mintapéldánya (szívességeket tesz, megfelelő helyekre törleszkedik, és meglehetősen gusztustalan módon szerez magának és Bubnak keresetet, konkrétan fiatal lányokat zsarolnak meztelen képekkel).

 

Az egész könyvet belepi valami fásult üresség és lemondás, a benne szereplő fiatalok egy erodáló értékrendű világban – véleményem szerint – a lehető legrosszabb dolgot teszik: felszámolnak és még jobban kiüresítenek mindent maguk körül, a testiségbe, az alkoholba és a nihilizmusba menekülnek, amiből nem nagyon van kiút (egyébként a saját személyes véleményem ezzel a korszakkal kapcsolatban elég nagy mértékben megegyezik Michel Houellebecq, az egyik legnagyobb kortárs író lemondó és elutasító véleményével). A kor- és helyszínrajz hiánya (alig-alig tudunk meg valami konkrétumot a ’60-as évek Jugoszláviájáról) pedig azt eredményezi, hogy ez a könyv sokkal általánosabban szemlélhető, mint a Délvidék szocialista ifjúságának korrajza.

 

Összességében kicsit ambivalensek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert bár irodalomtörténetileg fontos alkotásnak tartom, ami meglepően pontosan és jól működik ma is, és ami ráadásul nem sokat veszett az aktualitásából, de tetszeni nem tetszett. Viszont, mint a talán egyetlen ’68-as magyar alkotást, és mint egy kicsit perifériára szorult délvidéki író első alkotását azért tudom és merem ajánlani az érdeklődőknek.