Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu

Amikor a 2016-os könyvhétre megjelent Az ötödik évszak, reménykedni sem mertem abban, hogy ilyen hamar ilyen szép pályát fut be. Nem csupán az első rész, de tavaly a második is megnyerte a Hugo-díjat, ráadásul mintha egyre többen fedeznék fel maguknak ezt a sorozatot, mintha egyre több helyen lenne hivatkozási alap – itthon és külföldön egyaránt. Nagyon örülök ennek, legalábbis szerintem N. K. Jemisin abszolút megérdemli ezt a fajta figyelmet: úgy érzem, A megtört Föld trilógiát tényleg mérföldkőként fogjuk emlegetni néhány évtized múlva. Vagy ha nem is, azt biztosan elmondhatjuk, hogy egy szenzációs sorozatot olvashattunk – Az obeliszkkapu ugyanis még az első résznél is jobb.

 

Valahol ott hagytuk abba Essun történetét, hogy bár lányát nem találta meg, végül megérkezett Kasztrimába, a föld alatti településre, ahol valamilyen furcsa indoknál fogva elfogadják a minden máshol kiközösített és nem embernek tartott orogéneket (ők azok, akik képesek a szeizmikus energiákat irányítani, így már csak emiatt is mindenki fél tőlük). Essun itt találkozik régi mentorával-szerelmével, a világ elpusztítójával, a lassan kővé váló Alabástrommal, aki olyan dolgokra akarja megtanítani a nőt, ami egész Rezdületlen sorsát befolyásolhatja. Közben pedig Nassun, Essun lánya a saját útját járja: apja oldalán nagyon hamar megtanulja, mit is jelent orogénnek (sőt: felnőttnek) lenni, és bár a képessége is egyre erősödik, azt is meg kell értenie, hogy mindennek ára van.

 

Mindennek ára van: mintha az egész trilógia központi gondolata ez lenne – Jemisin trilógiájában nincsenek jó és rossz szereplők, nem osztható valamiféle erkölcsi törésvonal mentén „pozitív” és „negatív” részekre a világ. Csak döntések vannak és a döntéseknek következményeik, melyekkel mindenkinek meg kell tanulnia együtt élnie, akárcsak a való életben. Mire azonban Essun és Nassun mindezt megérti, annyi tragédiát kell átélniük, annyi fájdalommal és halállal kell szembenézniük, hogy közben a mi szívünk is darabokra törik párszor. Így volt ez már Az ötödik évszakban is, de talán Az obeliszkkapu még ezt is képes fokozni: míg nekem az első rész sokszor nagyon direkt volt, túl keményen akart rám hatással lenni, addig ezúttal annyira szépen simult bele mindez a cselekménybe, hogy sokkal mélyebben érintett meg.

 

Egyébként általánosan is igaznak vélem, hogy a második kötet az előnyére változott az elsőhöz képest. Sokkal áramvonalasabb a történet, nincsenek olyan nagy kilengések és sokkal inkább „egyben van”: míg Az ötödik évszakban néha túl nagy töréseket éreztem, mintha a több darabban megírt cselekményt nem mindig sikerült volna olyan szervesen összeilleszteni, addig most erre egyáltalán nem tudok panaszkodni. Hiába van most is több nézőpontunk, nincsenek benne nehézkes váltások – gyönyörű íve van a karakterek útjának és velük együtt a történetnek is. Utóbbi talán ezúttal nem olyan eseménydús (bár azért most sem fogunk unatkozni), de remekül oldja fel az előző kötet végén lévő döbbenetes cliffhangert – hogy a mostani kötet zárlata után is legalább annyira a körmünket rágjuk a folytatás miatt, mint tavaly.

 

Viszont közben rengeteget foglalkozunk a nagy rejtélyekkel, az obeliszkekkel, a kőfalókkal, az orogénekkel, az őrzőkkel, a Rezdületlent befolyásoló óriási erőkkel – Essun szálán most tényleg kielégíthetjük a kíváncsiságunkat, annyira tobzódik kérdésekben és válaszokban. Egyre több minden derül ki arról, hogyan is működik ez a világ, de Jemisin olyan megoldásokat választ, amik tényleg új szintre helyezik az egész sorozatot. Varázslatos, hogy milyen természetesen kezeli a tudomány és a misztikum összefonódását, hogyan alkalmazza a természettudományok jelenlétét a mágiával együtt – már csak ezek miatt is kötelező minden fantasy-rajongónak.

 

Pedig akkor még nem is beszéltem azokról az elemekről, amelyek már az első részben is kitűntek nagyszerűségükkel: arról, hogy mennyire nem számít (vagy nem úgy számít) a történetben a szereplők neme, bőrszíne és szexuális orientációja, hogy mennyire érzékletesen és szívfájdítóan folytatja az elnyomás megjelenésének taglalását (ebben talán Nassun szála az erősebb), vagy éppen hogy milyen izgalmas ötletekkel mozdít ki a komfortzónánkból (a kedvencem a kannibalizmus). Jemisin érezhetően arra törekszik, hogy gondoljunk át mindent, amit eddig fenntartás nélkül elhittünk és elfogadtunk; hogy keressük meg, mi az, amiben tényleg hiszünk; hogy lássunk a dolgok mélyére, és értsük meg embertársainkat. Rendkívül fontosnak tartom ez a látásmódot – és nagyon örülök, hogy Jemisin ilyen átélhetően és hatásosan képes megragadni mindezt. Bízom benne, hogy a trilógia befejezésében még tovább tudja fokozni.


Szabó Dominik - 2018. január 11.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

A sorozat (A megtört Föld) további darabjai:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!