Főkép

Impozáns. Ez volt az első jelző, ami eszembe jutott, amikor először fogtam kézbe a Királyok és keresztek képregénysorozat első kötetét – hiába, akármennyire is fellendülőben a magyar képregénypiac, akármennyire is sok mű születik, egy ilyen szép papírra nyomott, keménytáblás, színes album továbbra is különlegesség. De nem csupán külsejében: a támogatók között az NKA és az MMA jelenléte minimum szokatlan és rendhagyó, az pedig, hogy miközben ezeket a sorokat gépelem, a külföldi megjelenést támogató indiegogo-kampány már a vége felé tart a kívánt összeg tekintélyes hányadát összegyűjtve, szinte egyedülállóvá teszi a hazai kiadványok között. És akkor még nem beszéltem arról, hogy készült mobilapplikáció és asztali társasjáték, jövőre megjelenik a történet regényváltozata... nagy volumenű projektről van tehát szó, aminek még csak az első elemét vehetjük most szemügyre.

 

De mit is várhatunk a Királyok és keresztektől? A címből és a borítóból már akkor is lehet következtetni, ha a fülszöveget nem figyeljük: a XI. század legelején járunk, amikor is István király már megszilárdította a hatalmát Közép-Európa szívében – a külső hatalmakkal békét kötött, a magyar törzsek elfogadják, ráadásul Imre herceg személyében már trónörököse is van a Magyar Királyságnak. Azonban ez csak a látszat, 1030-ra ugyanis végleg megromlik a viszony a Német-római Birodalommal a Bajor Hercegség fölötti vitájuk miatt: II. Konrád megtámadja a magyarokat, ám a Mosoni-láp nem várt nehézségeket támaszt a német lovagoknak...

 

Ez persze még csak a kezdet, száz oldalba meglepően sok esemény belefér, Mészáros János és Németh Levente (akik valamiért fontosnak érezték, hogy Levi és Sinonimo néven szerepeljenek a címlapon) pedig biztos kézzel kalauzol minket az ezer évvel korábbi időszakban. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy sikerül-e megugraniuk azt a szintet, ahol hitelessé válik a történelmi kor, ahol lesz súlya és jelentősége az eseményeknek, de mégsem telepszik rá egy történelemkönyv a cselekményre – hogy tudnak-e pátosz és banalitás nélkül mesélni, hús-vér figurákkal és frappáns jelenetekkel, de közben mégis megtartva azt az érzelmi töltetet, amit egy magyar történelemmel foglalkozó kiadványtól vár az olvasó. De akármennyire is féltem a negatív választól, a mérleg teljesen egyértelműen a pozitív oldalra billen: a Voluntas Tua kiváló képregény, amely rendkívül ügyesen valósítja meg az elképzeléseit, sőt, példaértékű lehet a jövő történelmi képregényei számára.

 

Mondom ezt annak ellenére, hogy elég nehezen tudtam megbarátkozni a távolságtartó hangvétellel. Sokszor inkább egyfajta történelmi képeskönyvnek vagy dokumentum-képregénynek éreztem, nem pedig valódi fikciónak, ami megengedné, hogy közel kerüljünk a szereplőkhöz, és ne csak lássuk a tetteiket, hanem mi is megértsük, átérezzük őket. A szószátyár narrációval ettől függetlenül sem voltam mindig megelégedve: egyes jelenetekben kifejezetten feleslegesnek éreztem a leíró részeket, mert csak olyan információval szolgált, ami a képekből amúgy is egyértelmű – úgy vélem, ennél többet is rá lehet bízni az olvasó képzeletére, nem muszáj mindent a szájába rágni (ennek zavarba ejtő megjelenése a párbeszédekben a mosolygó smiley használata, ami szerintem már önmagában főben járó bűn).

 

Ezen túllépve viszont egy nagyon is szórakoztató képregényt olvashatunk. A fejezetekre osztott történet miatt inkább a hagyományos füzetes comichoz áll közelebb, nem pedig a graphic novelhez, de a történelem megkívánja ezt a fajta koncepciót, és a cselekménynek is jót tett az ennek következtében megjelenő gyorsabb ritmus. Meglepő módon a történet minden aspektusát, még a mellékalakok tetteit is tudták úgy tálalni, hogy annak legyen jelentősége a nagy egész szempontjából – nagyon örültem annak, hogy nemcsak a magyarok, de a németek nézőpontja is hangsúlyos lett, így tényleg ügyesen kerülték ki a patetikus hangvételt. És ha már szereplők: bár elég sok figurát mozgatnak az alkotók, a fontosabbaknak sikerült hihető személyiséget adni, a történelmi ismereteink tükrében is (főleg Imre herceg esetében látványos mindez, akit valószínűleg mindenki úgy képzel el, ami biztosan nem lehetett „valós”). Mészáros János jól egyensúlyoz: meghagyja a legenda és a hagyományok ködét, de közben pont annyira „életszagú” is, hogy működjön a fikció.

 

De tényleg sokan vannak a karakterek, egy idő után nehézkesnek éreztem a megkülönböztetésüket, mivel igazán önálló jellemet vagy motivációt nem kaptak, ráadásul Németh Levente szerintem nem az arcokban erős. Persze nekem sosem volt kedvencem ez a technika, de úgy érzem, az erős vonalak túlságosan hangsúlyossá teszi az arcok statikusságát és merevségét, egyfajta „baltával faragott” hatást kölcsönözve a gesztusoknak. De ezt bőven képes kompenzálni, hogy minden más milyen brutálisan jól néz ki: egyszerűen döbbenetesen mutatósak Németh tájképei és tömegjelenetei. A nagyobb rajzai hatásosak, vonzzák a tekintetet, jók a beállítások – ezekben határozottan előnyére válik a kemény kontúros technika, úgyhogy az embernek folyton késztetése támad visszalapozni egy-egy jobban sikerült oldalhoz.

 

Impozáns – nemcsak megjelenésében, de tartalmában is. A Voluntas Tua ígéretes nyitánya a Királyok és keresztek képregénysorozatnak (vagy ha úgy tetszik, a Képes Krónikák projektnek), ami a folytatásban szerintem még ennél is jobb lehet. Persze panaszkodni valójában most sincs okom: élveztem, amit olvashattam, és már abban is biztos vagyok, hogy sokszor fogom még levenni a polcról, hogy nézegessem egyes jeleneteit. Kívánom, hogy sikerrel valósíthassák meg az ambiciózus elképzeléseiket az alkotók – az alapján, amit eddig láttam, már most van mire büszkének lenniük.