Főkép

Bár már idehaza is számos kötet jelent meg a William Shakespeare halálának 400. évfordulójára időzített Hogarth Shakespeare sorozatban (melyben kortárs alkotók gondolják újra a világtörténelem talán leghíresebb szerzőjének egy-egy művét), mindezidáig én egyet sem olvastam. Emiatt persze nem is igazán tudtam, hogy mire számítsak a Dióhéjba zárva kapcsán, amely ugyan nem tartozik az említett sorozatba, mégis hasonló a koncepciója.

 

Ian McEwan ugyanis a Hamletet meséli újra, mégpedig a lehető legkülönösebb narrátor, egy meg nem született gyermek által. Hamar rá kell azonban jönnünk, hogy ez az újramesélés egyetlen fő célnak van alárendelve, mégpedig annak, hogy a lehető legszemléletesebben mutassa be magának a történetmesélésnek a menetét, az írói fantázia működését, illetve, hogy szemléltesse az olvasó passzív befogadói voltát. Bonyolult, posztmodern regénynek hangzik? Igen. Az? Nem. Posztmodernnek posztmodern, de az egyik legjátékosabb, legbefogadhatóbb, legszerethetőbb fajtából.

 

Ez a téma egyébként sosem állt távol az örökös Nobel-esélyes írótól, elég, ha a Vágy és vezeklés vagy a Mézesmadzag regényzáró narratív csavarára gondolunk, aminek kapcsán át kell minden addig olvasottat értékelnünk magunkban. Azonban a Dióhéjba zárva esetében nem csap be minket a skót szerző, nem játszik velünk. Hamar tudatosodik az olvasóban, hogy ő is csak egy „anyaméhbe” (értsd: éppen a kanapé ölébe, villamos ülésébe) zárt utazó, aki csak sodródik a történettel, és néma, tehetetlen szemlélőként figyelheti a regénybeli eseményeket. Ugyanakkor az író is csak egy senki által nem látott és megfoghatatlan, titokzatos lény, aki mindössze a fantáziáját és a szavait használhatja arra, hogy valami maradandót létrehozzon, és tapogatózva, tétova módon körülírja a valóságot.

 

Azért volt szükség ilyen hosszú bevezetőre, mert csak az írói szándék megértésével és figyelembe vételével lesz maradandóan élvezhető és befogadható ez a kisregény. Csak ebből a szempontból működik ezt a kinti világot tökéletesen ismerő, mindent leírni képes, ugyanakkor sokszor tévútra futó, saját fantáziájába gabalyodó narráció.

 

Eleinte úgy tűnik, hogy ez a kicsit idegesítő, meg nem született csecsemő mindent tud, ám, mint kiderül, ez nem igaz. Ő például nem olvasta a Hamletet velünk szemben, így eleinte fogalma sincs, hogy mire készül az „otthonául” szolgáló anyja és annak roppant antipatikus szeretője az apja ellen. Így kénytelen a fantáziájára hagyatkozni, következtetni, történeteket kitalálni, hogy közben persze elsikkadjon a lényeg, és az olvasó is elveszítse addigi előnyét. Most pontosan mit csinálnak? Mi a terv? Ki mit akar? Minden úgy történik, mint az eredetiben, vagy ezúttal másképp lesz? A feszültség és a kíváncsiság egy pillanatra sem lankad.

 

McEwan narrátora ezen kívül ebbe a szerelmi sokszögön, összeesküvésen és bosszúszomjon alapuló történetbe sokféle szálat sző. Egyrészt behoz roppant aktuális és mindenki számára égetően fontos témákat (a migráció és az arra adott eddigi válaszok, a túlnépesedés, a túlzott ipari fejlődés, fenyegető háborúk rémképe), de úgy, hogy egyetlen pillanatra sem akarja ezeket megoldani, nem akarja megmondani, mit gondoljunk, hanem csak töprengenivalót ad az olvasónak. Másrészt egészen komoly létkérdéseket feszeget a Booker-díjas alkotó, aki persze nem is választhatott volna autentikusabb narrátort egy „lenni vagy nem lenni” kérdéshez a meg nem született babánál.

 

És nem utolsó sorban tömve van a szöveg különböző (főleg Shakespeare-től származó) idézetekkel, vendégszövegekkel, irodalmi kikacsintásokkal, ám ezek sajnos többnyire nem illeszkednek bele a magyar fordításba, hanem folyton lábjegyzetelésre szorulnak (bár ez a lábjegyzetelés a lehető legkorrektebb módon és mértékben meg is történik). Megjegyzem, ez nem Lukács Laura hibája, ő ezúttal is zökkenőmentesen és pontosan végezte a munkáját, egyszerűen van úgy, hogy lehetetlen egy-egy utalást lefordítani egy másik nyelvre.

 

Összességében újfent jelesre vizsgázott nálam McEwan, egy érdekes, különleges, szerethető és roppant elgondolkodtató történetet írt meg a Dióhéjba zárvában, amely a maga alig kétszáz oldalával tökéletes olvasmány lehet a posztmodern irodalmat kedvelő olvasók számára. Részemről erősen ajánlott.