Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Amy Schumer: A deréktetovált lány

„Ez a könyv nem az önéletrajzom. Azt majd akkor írom meg, ha kilencvenéves leszek. Még csak most lettem harmincöt, úgyhogy hosszú út áll előttem, mire méltó leszek egy emlékiratra. Egyelőre csak szerettem volna megosztani ezeket a történeteket az életemből, melyekben gyermek, nővér, barát, komikus, színész, barátnő, egyéjszakás kaland, alkalmazott, alkalmazó, szerető, harcos, gyűlölködő, tésztaevő és borivó voltam.”

 

Szabadszájú New York-i standuposként indult, aki élvezettel hozta kellemetlen helyzetbe a közönségét azzal, hogy magassarkúban és miniszoknyában színpadra álló szőke fehér csajként eregetett iszonyat alpári poénokat – mára meg egy öt évada sikerrel futó saját tévéműsor Emmy-díjas gazdája, aki nem egy résszel tévétörténelmet írt, Golden Globe-ra jelölt forgatókönyvíró, két sikeres vígjáték sztárja. Ő Amy Schumer, aki könyvének címét saját „ribancrendszámáról” kölcsönözte – ami saját bevallása szerint maradandóbb, károsabb és visszataszítóbb, mint bármi, amit mások mondani tudnak róla, mégis jóízűen tud nevetni rajta. És aki bár írásban sem fél otromba, alpári, politikailag inkorrekt lenni, emellett meglepő őszinteséggel és meglepően mélyre hatolva ír magáról, családjáról, barátairól, kalandjairól, munkájáról, pénzről, hírnévről, politikai témákról és úgy nagyjából mindenről, ami foglalkoztatja. Ami nem áll messze attól, ami bármely fiatal nagyvárosi gondolkodó embert foglalkoztat. Schumer nem is tagadja, hogy utálja a sztereotípiákat, nem is dől be nekik: nem csak arról és nem csak úgy ír, amit és ahogy egy sikeres női komikustól elvárnánk valamiféle homályos közmegegyezés alapján.

 

Bő két éve írtam a szintén sikeres komika, Lena Dunham (egyébként Schumer jó barátja) Nem olyan csaj című könyve kapcsán, hogy kissé korán írt önéletrajzot, pár év múlva tán meglenne a szükséges érettség és éleslátás, ami eltávolítaná saját személyétől, hogy fókuszba helyezze a láttatni kívánt jelenséget – Schumer e szempontból messze jobb munkát végzett: könyve inkább csapongó esszégyűjtemény, melynek kilencven százalékában persze ő áll a középpontban, mégsem érezzük azt, hogy drasztikusan előtérbe tolná saját becses személyét. Ehelyett megtalálja az egyensúlyt a személyes mondanivaló, a vicces-tragikus-cikis önéletrajzi adalékok és a mindennapjainkat meghatározó jelenségek ábrázolása között. Mintha egy jól sikerült cikkgyűjteményt olvasnék egy színvonalas magazinból, amit persze a szerző személye hitelesít, de nem kizárólag róla szól.

 

Így amikor családjához fűződő ellentmondásos viszonyáról, a csapodár szülők válásáról, az egykor menő újgazdag vállalkozó apa elszegényedéséről, a legjobb barátnője apját elcsábító anyja iránti dühéről ír, joggal érezzük, hogy a mai harmincas generáció alapélményeit fogalmazza meg – amikor meg apja betegségéről és annak zavarba ejtő epizódjairól, akkor képes szíven ütni. És képes megtartani egy kényes egyensúlyt – hisz valljuk be, lehetne iszonyú rossz színpadi poén is abból, hogy a szklerózis multiplexben szenvedő apa hogyan szarta össze magát nyilvánosan kétszer is a lánya előtt. Hogy mégsem az lesz, hanem őszinte és megható vallomás arról, milyen összetett és zavarba ejtő is így látni azokat, akik a legfontosabbak számunkra, és hogy persze, egyrészt messzire futnánk és úgy tennénk, mintha nem is láttuk volna soha azt az embert, másrészt a szívünk szakad amiért a hozzánk legközelebb állót kell ilyen kiszolgáltatott és megalázott helyzetben látnunk, az már az író Schumert dicséri. Mindegy, hányszor ír szerelmeslevelet a saját vaginájához (egyébként meggyőződésem, hogy direkt próbára akarja tenni az olvasóit és ezért kezdi ezzel a könyvet – hogy aki nem bírja, hamar tegye is le, de higgyetek nekem, érdemes folytatni), mindegy, hányszor szedi idétlen listákba a dolgokat, amik felbosszantják, vagy hogy mikor elfogadható, ha egy férfi nem elégít ki egy nőt, a fentihez hasonló őszinte részletek mutatják meg nekem az igazi Schumert a komika-szerep mögött.

 

Egyébként mára ez a komika-szerep is szépen kinőtte magát: Schumer megírta az elmúlt évek egyik legsikeresebb ironikus hollywoodi vígjátékát, a nem kevéssé önéletrajzi ihletésű Kész katasztrófát, amiben jóízűen játszik a romantikus vígjátéki klisé-szerepek felcserélésével és saját magát egy egyéjszakás kalandok közt csapongó, elköteleződésfóbiás, iszákos fiatal újságíró szerepébe írva talál rá a szerelemre egy ragaszkodó jófiú személyében – Amy forgatókönyvéből az a Judd Apatow rendezett filmet, aki felfedezte Lena Dunhamet is (meg még egy rakat fiatal komikust, valamint megrendezte az új évezred leginkább fogyasztható mainstream vígjátékait). A film egyébként nem korszakalkotó, de nem is rossz – azóta Amy Goldie Hawn oldalán is bohóckodott egyet az Ó, anyám! című vígjátékban. Ám hollywoodi karrierjénél sokkal érdekesebb (és egyelőre sokkal sikeresebb is…) amit a tévében művel. Az Amynek áll a világ harmadik évadának egyik részével, a 12 Angry Men-nel átlépte a szkeccskomédiák határait és egy fekete-fehér rövidfilmben forgatta le saját Tizenkét dühös ember átiratát, melyben egy középkorú férfiakból álló esküdtszék hivatott eldönteni, hogy vajon Amy Schumer elég dögös-e ahhoz, hogy a tévében szerepelhessen. Remekül megrendezett és iróniától csöpögő rész, olyan színészekkel, mint Paul Giamatti, Jeff Goldblum vagy Dennis Quaid. (Szabadon megtekinthető a legnagyobb videómegosztón, szóval aki szkeptikus, de kíváncsi rá, mit tud valójában ez a mocskos szájú csaj, aki pucéran pózol saját könyve borítóján, szánjon rá 8 percet, megéri!)

 

Amy a legjobb komikushagyományokhoz híven nem fél kinyitni a száját szinte bármilyen témában – és nem hisz abban, hogy „ő csak egy komikus”, akinek nem lehet véleménye. Női előadóként nyilván eddig is sokat beszélt és eztán is sokat fog a nők szórakoztatóiparban betöltött szerepéről; arról, mennyire irritálta, hogy filmje kapcsán szinte csak azt kérdezték tőle, milyen érzés női komikusként szembemenni a sztereotípiákkal és vajon milyen hatással lesz filmje a hollywoodi nők helyzetére; a manapság mindennél aktuálisabb nők elleni erőszakról (és nem fél bevallani, hogy ő is élt bántalmazó kapcsolatban). Mégis, ahol a legerősebb a könyve, az a pont, ahol kilép az összes bejáratott szerepéből és arról ír, mennyire traumatizálta a Kész katasztrófa egyik vetítésén történt, két halálos áldozatot követelő lövöldözés és hogyan vetette bele magát „csak egy komikus” létére a fegyvertartás szabályozásáért folytatott harcba: „Tévednek abban, hogy ez nem az én súlycsoportom. Mert én ismerem ezt a problémát. És ti is. Bárki, aki él és lélegzik, és véleménye van arról, hogy első osztályos gyerekeket lelőjenek-e az iskolában, az jogosult beszélni ebben az ügyben.” És kell is beszélnie róla – teszem hozzá én. Főleg, ha valakinek van hangja, van közönsége és képes így megszólítani őket, mint Amy Schumer. 


Kovács Tímea - 2017. november 29.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Amy Schumer)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!