Főkép

Ha eddig még nem, akkor most szerintem minden Millenium kedvelőben tudatosul, hogy ez már nem ugyanaz a sorozat, mint amit az első három kötet alatt/miatt megszeretett. Persze a szereplők nem változtak, a helyszín is maradt a régi, de a sztorit már nem Stieg Larsson szövi tovább, hanem David Lagercrantz, aki ugyan ragaszkodik a korábban lefektetett dolgokhoz, azonban habitusa másfelé visz bennünket. Attól ugyan nem tartok, hogy a Millennium puszta brand termékké válik (vagyis további szerzőket vonnak be, és az eredeti hangulat teljesen eltűnik, mint ahogyan az történt Ludlumnál), mert egyszerűen túl értékes, lévén akkora rajongótábora van, akik miatt egyrészt muszáj életben tartani a sorozatot, másrészt a színvonal nem mehet egy bizonyos szint alá. Ettől még nem csökkennek az elvárásaim, így a kötet elolvasása után nem vagyok teljesen elégedett – igaz szomorú sem.

 

Morcosságom elsődleges oka, hogy a két főszereplőt (Lisbeth Salander és Mikael Blomkvist) határozott kézzel szétválasztotta a szerző, mindegyik járja a saját útját, minimális szintre csökkentett kommunikációval dolgoznak, amit azért sajnálok, mert a trilógia egyik fő erőssége a köztük lévő kémia ábrázolása volt, a „ki tudja mi lehetett/lesz kettejük között” lebegtetése, a kölcsönös tisztelet és még sok más egyéb, például az, hogy mennyire jól kiegészítették egymást a közös munka során. Többek között ezt szeretem a skandináv krimikben: az emberi kapcsolatok, a szereplők magánügyeinek a nyomozással egyenértékű ábrázolását. Ezt most sikerült majdnem teljesen kiiktatni.

 

Matematikailag nem biztos, hogy így van, de úgy érzem, róluk szól a könyv kétharmada, a maradék nagy része pedig Dan és Leo sorsával foglalkozik. Ami érzésem szerint borzasztóan sok, és oké, tényleg csavaros meg fordulatos, ami velük történik, de azért annyira nem, amiért így el kéne nyújtani ezt a részt. Ők egy ikerpár (akárcsak Lisbeth és Camilla), akik egy genetikai kísérlet alanyai lesznek – mondanom sem kell, akaratuk ellenére.

 

Éppen ezért – tetszik vagy sem –, kapunk egy halom genetikával foglalkozó beszélgetést és leírást. Ezt is túlzásnak érzem, bár tény, az eddigi kötetek mindegyike tematikus volt, vagyis az aktuális sztori valamely társadalmilag érzékeny témával foglalkozott, úgymind családon belüli erőszak, kormányzati korrupció, számítógépes bűnözés. Most eljutottunk a vallási fundamentalizmusig (igen, az iszlámról lesz szó) és a genetikai kísérletekig. Szóval ez alapján megint lesz miről beszélgetni, vitatkozni.

 

Személy szerint picit félek attól, hogy Lisbeth karakterét egy megszállott igazságkeresővé formálja át Lagercrantz. Mert azt még elfogadom különcsége megnyilvánulásának, hogy azért nem tiltakozik az előző kötet végén történtek miatt rá kirótt kéthavi börtönbüntetés miatt, hiszen a cellájában nyugodtan tud majd foglalkozni a kvantumelmélettel. A kikerülése után azonban a korábbi megfontolt és körültekintő nő helyett valami mást kapunk, az új Lisbeth bizonyos értelemben hajaz az amcsi rendőrsorozatok semmivel sem törődő, csak a szeme előtt lebegő célt látó figurájával – és ez nem tetszik.

 

Ami viszont egyértelműen tetszett, és szerintem leginkább erre fognak emlékezni a rajongók, az nem más, mint Salander sárkányos tetoválásának eredete. Ez valóban gyönyörű rész, és maximálisan szimbolizálja mindazt, amit ez a törékenynek tűnő gót lány (eddig) képvisel. Akit érdekel, annak itt az eredeti fotója, a többit meg tessék elolvasni a regényben.

 

Minden morgolódás ellenére nagyon vártam az ötödik részt – Lisbeth Salander még mindig szimpatikus főszereplő –, és igazából nem csalódtam, mert voltak fordulatok, váratlan csavarok, és az új ellenfelek legalább annyira amorálisnak bizonyultak, mint az előzők. Ugyan sokkal előrébb nem jutottunk, cserébe újabb részlet került a helyére a múltból. Ideje tudomásul vennem, hogy ez már egy másik sorozat, aminek ugyan a neve nem változott, de apránként átkerülünk Lagercrantz világába – a szereplőkkel együtt. Azért egy szerkesztő, aki nyesegetné a felesleges terjedelmet, nem ártana, miként szerintem lassan ideje lenne minden kötetet az eddig történtek rövid összegzésével kezdeni, mert ki emlékszik már arra, mit olvasott 2005-ben, amikor az első kötet megjelent...