Főkép

Jó sok idő eltelt azóta, hogy Joanne Harristől új könyv jelent meg magyarul, pláne olyan, amit még nem olvashattunk. Időközben az összedőlt Ulpius-házból a Librihez került a magyar kiadás, és remélem, az évek alatt összegyűlt további, magyarul még kiadatlan művei is sorra kerülnek.

 

Ahogy a magyar cím sejteti, Joanne visszatért az Urak és játékosok helyszínére – de az talán kevésbé egyértelmű, hogy a 2010-es Kékszeműfiú is ugyanabban a képzeletbeli yorkshire-i városkában, Malbryban játszódik. Mondhatni, hogy ezek hárman trilógiát alkotnak, bár elsőre csak a két St. Oswald fiúiskolás regény tűnik szorosabban kapcsolódónak – ám odafigyelve feltűnhet, hogy a Kékszeműfiú a cselekmény időrendjét tekintve a harmadik kötetnek számít. Amúgy meg szinte mindegy is, akárhol el lehet kezdeni, a többi olvasása nélkül is érthető lesz. Vagy ha nem, hát azért nem, mert Joanne egy ritka trükkös író…

 

Azt, hogy nagyon tudja bonyolítani a cselekményt, hogy szívesen foglalkozik meredekebb társadalmi ill. pszichés kérdésekkel, és hogy remek jellemábrázoló, már a Csokoládé óta tudjuk. Ám a Malbryban játszódó három regény a legsötétebb, legkomorabb írásai közé tartozik – bár a humor ezekből sem hiányzik. De ezeket volt a leginkább kényelmetlen olvasni…

 

A St. Oswald fiúiskola jószerével az Urak és játékosok közvetlen folytatása. A két E/1-es elbeszélőjéből az egyik ugyanaz a latin tanár, Roy Straitley. Ő egy régi vágású, kissé rigolyás, idős pedagógus, aki akár utolsó vérig ragaszkodik az elveihez, a hagyományokhoz, de közben rendkívül empatikus és jó szemű ember – olyasfajta tanár, amilyen ma talán nincs is már, legalábbis nem terem minden bokorban. Ám, hogy milyen tanár, az a regény cselekménye szempontjából relatíve másodlagos, ugyanis a sztori zöme nem az osztályteremben játszódik.

 

Az első kötetben történtek után a St. Oswald hírneve megroggyan, melynek megmentésére a tulajdonosok egy modern válságstábot bérelnek fel, s az újonnan kinevezett igazgató Straitley egyik volt tanítványa. Méghozzá azon kevesek egyike, akikkel képtelen volt kijönni, akiket képtelen volt megfejteni…

 

Itt aztán ketté is válik a történet, egy múltbéli és egy jelenkori szálra, de mindkettőben ott van mindkét mesélő. S persze mindkét idősíkon történnek szörnyű dolgok, hogy aztán a jelenben összeérjenek. A két korábbi malbry-i regény (vagy akár az összes korábbi Harris írás) alapján persze számít rá az olvasó, hogy lesz itt csavar, engem mégis meg tudott lepni. De talán nem is a történet a legfontosabb ebben a regényben. S még csak nem is a pszichológiai mélységek és sötétségek, melyeket Harris feltár.

 

Nekem legalábbis két egyéb dolog miatt volt nagy élmény a könyv, bár Harristől ezek sem számítanak újdonságnak. Az egyik az, hogy nincs szereplő, ideértve a leginkább szerethető Straitley-t is, akinek ne lenne hibája. A negatív figura sem tisztán az, és nem kizárt, hogy a mai, botrányokkal terhelt időkben Harris részéről bátor húzás volt megmutatni, hogy semmi sem fekete vagy fehér, hogy az áldozat lehet egyben bántó fél is, hogy mindennek oka van. Az is nagyon tetszik, ahogy a tabunak vagy kényesnek számító témákat (mint például a homoszexualitás) kezeli. Őszintén, empátiával, kerülve az elhallgató-elkendőző, hamis politikai korrektséget – mégis sokkal több megértéssel, mint a legtöbben azok közül, akik valami mellett vagy ellen kardoskodnak.

 

A másik, ami nagyon tetszett, az az, hogy ez a regény a régi és az új harcáról is szól. Persze nem elcsépelten, sőt, az sem teljesen világos, hogy Harris maga mit gondol erről, mert azt azért érezni, hogy Straitley, bármennyire szeresse is őt az írónő, nagyon sok mindenben különbözik tőle. Joanne maga talán nem is ítélkezik, bár Straitley annál inkább, s mégis úgy érzem, hogy Harris „egyszerűen csak” megmutatja, hogy van a régi, amit elsöpör az új, és hogy a régiben és az újban is van jó meg rossz, de hogy igazából elég nagy baj, hogy kidobásra kerül sok-sok régi érték. És bár Straitley maga hajlamos a nosztalgiázásra, és vele az olvasó is, de valójában semmi nosztalgikus nincs abban, ahogy Harris mesél erről. Szinte tényszerűen ír minderről, és ettől csak még fájdalmasabb a veszteség…

 

Persze mindez csak az én olvasatom. Úgy egyébként ez is egy feszült pszichológiai thriller, mely néha túl van írva, és főleg az eleje lehetne tempósabb, de hazudnék, ha azt mondanám, ez zavart. Akármennyire kényelmetlen és felzaklató volt is a regény sok pontján, jó volt elmerülni benne. Még úgy is, hogy a magyar kiadás bosszantóan átlátszó lapokra lett nyomtatva, illetve hogy a fordítás és szöveggondozás itt-ott felmutatja a maga hibáit. De ez pont belefér egy olyan könyvnél, amelynek az egyik fő üzenete az, hogy az ember, legyen akármilyen is, attól is ember, hogy hibázik.