Főkép

Elöljáróban el kell mondanom, bizony kicsit halogattam, hogy belekezdjek ebbe a pamuki mércével is vaskos alkotásba, pedig az utóbbi időkben újra felhorgadt az olvasási kedvem a Nobel-díjas szerző művei iránt – hála elsősorban a Furcsaság a fejemben vagy A piros hajú nő című zseniális köteteknek – mégpedig azért, mert egyszerűen nem szerettem volna csalódni a legismertebb török íróban. Tartottam ugyanis attól, hogy ez a bő 700 oldalas első regény nem üti meg a már jól ismert és megszeretett korábban olvasottak szintjét. Szerencsére azonban nem volt semmi komolyabb baj a `70-es években íródott Cevdet Bey és fiaival, szervesen és zökkenőmentesen illeszkedik Orhan Pamuk életművébe, és gond nélkül tudom ajánlani bárkinek.

 

Ez az évtizedeken átívelő családregény három részből (mégpedig egy rövidebb prológusból és epilógusból, valamint egy több száz oldalas középső szakaszból) áll. Az 1905-ben játszódó bevezetésben megismerkedünk a 37 éves Cevdet bey-jel, aki éppen nősülésre adja a fejét. Hősünk egyike az első – és sokak által még lenézett – muszlim vallású kereskedőknek (hisz korábban ezt a mesterséget csak zsidók és görögök űzték az Oszmán Birodalomban), felvilágosult ember, nyitott a külvilág felé, és igyekszik követni a nyugati kultúrát. Ettől függetlenül a feleségszerzés kérdését meglehetősen hagyományos módon oldotta meg, ugyanis mindössze kétszer látta menyasszonyát a házasságkötés előtt.

 

Ez a kettősség és ellentét vonul végig az egész regényén, apróbb-cseprőbb, vagy éppen véresen komoly események szűrőjén keresztül felvillantva, hogy a végén adódjon a szerzőt valamennyi művében foglalkoztató kérdés: összeegyeztethető-e a muszlim Törökország és a nyugati kultúra? És ha igen, akkor mi módon? Na meg persze ezt az összeütközést hogyan élik meg a hétköznapi emberek?

 

Maga a regény meglehetősen lassú, komótos és jó értelemben vett módon régimódi. A szerző utószavából is kiderül, hogy olyan klasszikus európai írókat tartott mesterének és példaképének, mint A Buddenbrook házat is jegyző Thomas Mann vagy az Anna Kareninával világhírűvé vált Tolsztoj. Az ő hatásuk nagyon erősen érezhető a művön, azonban már ebben a megszokott posztmodern játékokat még nélkülöző nagyregényből is érezhető, hogy alkotója egy roppant tehetséges és sokra hivatott művész. Külön érdekesség még az is, hogy a pályakezdő Pamuk elég nagy ihletet merített saját családjának történetéből is, így jó pár figura egy-egy rokonának, ismerősének alakmása.

 

Maga a történet persze jó keleti családregényhez híven olyan szerteágazó, amit lehetetlen összefoglalni. Szerepet kapnak a fiúk, az unokák, rokonok, barátok, ismerősök és ismeretlenek, akiket arra sodor a véletlen, a Sors vagy éppen a Történelem. Van itt olyan fennhéjázó alak, aki megfogadja, hogy ha harmincéves koráig nem lesz ismert költő, akkor öngyilkos lesz; van olyan, akit tüdőbaj emészt, és aki nem akar mást, mint a testvére pénzéből éldegélni; megint csak van olyan, aki példának okáért Rastignacnak képzeli magát. És persze a sort folytathatnám a végtelenségig...

 

Összességében az tudom mondani, hogy a Cevdet Bey és fiai tipikusan az a könyv, amit Orhan Pamuk rajongói szeretni fognak, hisz a maga visszafogottságában és hagyományos ábrázolásmódjával is magas színvonalon íródott, ráadásul úgy, hogy legalább csírájában ott van minden Pamukot érdeklő téma. Azonban azoknak, akik még csak most szeretnének belekóstolni a Nobel-díjas szerző világába, talán nem ezt ajánlanám. Inkább válasszatok egy rövidebbet, és ha tetszett, utána térjetek vissza a lámpaárus Cevdet bey és a 20. század forrongó Törökországának világába.