Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Jodi Picoult: Házirend

„Én már akkor aspergeres voltam, amikor még nem jött divatba ez a betegség, vagyis mielőtt még a szülők úton-útfélen aspergeresnek kiáltották volna ki a kezelhetetlen csemetéiket, csak hogy azok antiszociális kis bunkók helyett zseninek látszanak.”
 
A legtöbben, ha meghallják az Asperger-szindróma kifejezést, rögtön valami súlyos kórságra asszociálnak. Helytelen hozzáállás. Valóban egy betegséget rejt a szó - bár sokan ezzel is vitába szállnának -, „elszenvedői” azonban nem áldozatok. Igaz, az aszpik mások, szakzsargonnal élve, magasan funkcionáló autisták, ugyanakkor képesek teljes értékű életet élni, akárcsak „normális” embertársaik, sőt bizonyos területeken kiemelkedhetnek közülük. Megítélésük mégis abba a spektrumba esik, ahol a sztereotip gondolkodás dominál.

Számtalan könyv és film foglalkozik az ún. „esőemberekkel”, „kis professzorokkal”. Nagy részük - miként a regény is - közel sem fest valós képet, ennek ellenére az írónő jól ötvözi a kriminalisztikát a pszichológiával, mindezt olyan köntösbe bújtatva, és olyan eszközöket alkalmazva, melyekkel a Házirend könnyen fogyaszthatóvá válik, akár a mai tizenévesek számára is. Sőt, meglátásom szerint Picoult kimondottan ezt a korosztályt célozta meg.
 
A történet gördülékeny, szinte olvastatja magát, ugyanakkor bővelkedik klisészerű elemekben: csonka család, ahol az anyuka egyedül neveli két kamaszfiát, akik közül az egyik, Jacob, aspergeres. A srác nem szereti az összegyűrődő papír hangját; kiakad, ha lemarad a Bűnvadászok című sorozatról, pedig már betéve tudja az egészet; ruháinak a szivárvány színskálája szerint kell sorakoznia; ezen kívül nem kedveli a hártyás felületű ételeket, valamint a narancssárga színt, mert veszélyes, ráadásul négy szótagú.  Azt, ha debilnek hívják, mert ő nem debil… és ez így igaz!

 

„Életem tizennyolc évének legnagyobb része azzal telt, hogy megtanuljak élni ebben a néha narancssárgává, pontatlanná és zajossá váló világban.”


Ezeknek az embereknek sokszor nagyobb az IQ-ja, mint az átlagnak; tudományos kutatómunkára kifejezetten alkalmasak, mivel szeretnek elveszni a részletekben. Érzelmeiket már kevésbé tudják közvetíteni a külvilág felé; sőt, a metakommunikációval is akadhatnak gondjaik. Hajlamosak mindent szó szerint érteni, ezáltal roppant őszinték, ami lássuk be, valahol áldás, a mai világban mégsem túl jövedelmező tulajdonság.

 

„- Miért nem mutatod ki az érzéseidet?

- Miért kéne? Én tudom, és ez a lényeg. Sose gondolkoztál még el mások nyílt színi nagy sírógörcsei láttán, hogy vajon tényleg a szívük fáj-e így, vagy csak sajnáltatni akarják magukat? Szerintem ha az ember közszemlére teszi, amit érez, attól valahogy bepiszkolódnak az érzelmei.”

 
Jacobnak van egy testvére, Theo és bár a sorok közül kiolvashatjuk, hogy imádja bátyját, az asperger az ő életére is rányomja bélyegét, pláne, hogy egy középiskolába járnak. Az anyuka, Emma(ma) egy újság tanácsadó rovatát vezeti, de valójában az életét fia ellátására áldozta, főleg, miután a férje elhagyta őket. És itt jön az a rész, ahol véleményem szerint az írónő egy kicsit túlzásba esik, amikor azt mondja, hogy az aszpik remeteségre vannak kárhoztatva, vagy, hogy másokra utaltak - legalábbis biztos nem mindenki és nem olyan mértékben, ahogy a történetben szereplő édesanya mártírként alárendeli magát a fiának és még a széltől is óvja.
 
A cselekmény csavarjáért felelős bűnügyi szálat Jacob kriminalisztika iránti megszállottsága biztosítja; olyan összefüggésekre bukkan, melyeket a hivatásosok akkor sem vennének észre, ha az kiszúrná a szemüket, ez pedig a történet szempontjából nemsokára kapóra jön. A fiúval egy fiatal gyógypedagógus lány foglalkozik, ő Jess, akinek váratlan, feltevések szerint erőszakos halála felveri az álmos kisváros lakóit. A szálak Jacobhoz vezetnek, időközben rájövünk, miért… Az üggyel foglalkozó (elvált) nyomozó, Rich természetesen valahogy elkeveredik a Hunt családhoz és mikor megismerkedik Jacob anyjával az elmaradhatatlan szerelmi szál már előre sejthető.
 
A könyv szerkezeti felépítése egyedi, Picoult fejezetenként más-más szereplő bőrébe bújik és ebből a sajátos szemszögből vizsgálja az eseményeket. Bevallom, magát az írónőt csak hallomásból ismerem, más regényét nem olvastam, mindössze a „My Sister’s Keeper” című könyvének megfilmesítését láttam, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet. Azt mindenestre elismerem, hogy művei nagyfokú szociális érzékenységről tanúskodnak, és egyértelmű a törekvése, hogy ezekre a témákra mások figyelmét is ráirányítsa. Márpedig ez fontos, az Asperger-szindróma esetében különösen, hiszen ha ismerjük, tudjuk, hogyan kell kezelni, ha pedig tudjuk kezelni, nem fogunk helytelenül viselkedni egy ilyen ember társaságában - ezzel pedig nemcsak neki, de magunknak is könnyebbé tesszük az együtt töltött időt.
 
Arra a kérdésre, hogy a Házirendet kinek ajánlanám, nem igazán tudok válaszolni… Talán mindenkinek, aki szeretne egy kis toleranciát tanulni, illetve kedveli a krimi műfajt.


Batka Dóra - 2017. szeptember 9.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!