Főkép

Amikor hazavittem magammal, arra gondoltam, talán be kéne fejeznem olyan könyvek kérését, amikről nem tudok semmit... Az a helyzet, hogy Pajtim Statovci könyve már a második a sorban azok között, amiket csak azért vállaltam be, mert megtetszett a borítójuk, és ez kiváló mentséggel szolgált arra, hogy kicsit kikukkantsak a komfortzónámat gondosan ölelő falak mögül. Nem tudtam, miért ez a könyv, igazán érthetetlen, biztos azok a sárga macskaszemek csalogattak, és hagytam magam.

 

A történet két egymástól térben és időben eltérő szálon fut. Az egyikben Bekim útját követjük nyomon húszas éveinek elején Helsinkiben. Élete a folyamatos útkeresésről szól: meleg, halk szavú, születésétől magányos lélek, de valahogy mégis szeret idegen macskákkal ismerkedni. Viszont nem áll meg az ismerkedésnél, haza is visz egy kis bundást. A gyönyörű és ravasz kandúr lassan eluralkodik valóságán, és folyton többet követel annál, mint amit adni képes. A második történetben 1980-ban járunk, Koszovóban, ahol Emine készül az esküvőjére. A kérő családja dolgos, szorgos, jómódú; elhalmozzák őt és családját eljegyzési ajándékokkal, ékszerekkel, drága ruhákkal. Jövendőbelije tanult, több nyelven beszél, és kimondottan jóképű. Bármennyire fél az ismeretlentől, apja meg van győződve arról, boldog élete lesz, hiszen jövendőbeli vejére jól kereső állás, valamint fényes karrier vár, így nincs, bár nem is lehet ellenvetése.

 

Amikor a fejembe vettem néhány éve, hogy megtanulok finnül – ha bárkit is érdekelne, eddig sikertelenül –, a tanárnőm sok érdekességeket mesélt az ország lakóiról, nemcsak a sztereotípiákat, hanem például azt is, miként állnak a más nemzetiségűekhez. Viszonyuk a bevándorlókhoz nem rosszabb vagy jobb, mint bárhol máshol Európában, és talán pont ezért különösen érdekes. Bekim gyerekkora óta találkozik a jelenséggel, amire életkorának megfelelő szégyennel, majd teljes bezárkózással reagál. A gyökértelenség, sehova sem tartozás, ahogy minden megváltozik körülötted, és még ott vannak az osztálytársaid is, akik tulajdonképpen nem bántanak, éppen csak nem értenek meg. Meg sem próbálják. Élesen szemben áll a szándék és törekvés, ahogy a betelepedett családokat integrálnák, és ahogy ők ellenállnak. Csakhogy míg a felnőttek kényszerből kapott új országukban sokszor görcsösen, a biztonság hamis illúziójával ragaszkodnak a szokásaikhoz, a gyerekeik élvezik és szeretik a mellé kapott új lehetőségeket, és azt a szabadságot, ami szülőhazájukban nem járt volna.

 

S közben Emine élete egy csapásra felfordul: békés, szerető családban nevelkedett, ahol nőként, még ha nem is voltak egyenértékű jogai, de szülei szerették, apja gyakran magával vitte, anyja a hagyományokra tanította, iskolába járatták. Hamar rájön, álmai ellenére nem kiemelkedően okos, nem lehet híres színésznő vagy feltaláló, de még jól férjhez mehet, hiszen szép. Akármit is jelent ez. Nem fél a munkától, beletörődik a sorsába, és csak abban bízhat, jövendő férje jó lesz hozzá, és meg lesz vele elégedve. Aztán a koszovói háborút megelőző hangulat, majd később a háború is arra kényszeríttette családjával együtt, hogy egy idegen országban telepedjen le. Egy nő, akinek mindig a férje mögött a helye, önálló akarat nélküli kiegészítő egy eltervezett, beütemezett élethez.

 

A két szál között első ránézésre talán nincs összefüggés, évek múlnak el addig, míg a történetek összeérnek, de nem kell különösen éles elméjűnek lenni ahhoz, hogy meglássuk az összefüggéseket. Míg Bekim a gyerekkorából hozott, soha ki nem mondott és fel nem dolgozott traumákat nyögi, Emine szerencsétlen házassága és vallásának szokásai alatt egyensúlyozik. Közös bennük, hogy mindketten a saját korlátaikat feszegetve járják útjukat, és míg a lány összegezi az életét, végigmegy a tévedéseken és azokon a dolgokon, amikre különben sem lett volna ráhatása, a fiú szeretne eljutni végre valahova. S mindketten némák az élményeik súlya alatt.

 

A könyv teli van szimbólumokkal, macskákkal és kígyókkal, azoknak a dolgoknak a megtestesülésével, amik Bekim egész életét meghatározzák, a gyökereivel, a múltjával, félelmekkel, fájdalmakkal. A kép lassan áll össze, és néha tényleg képletes marad. Ami egészen különös, hogy átjárja valami egészen lágy irónia. Nem részletezi a koszovói háború részleteit, de feltár egy olyan nézőpontot, amit nem mutattak a híradókban. Úgy jelenik meg a borzalom, hogy ténylegesen nem taglalja azt, mégsem nehéz átérezni. Egy olyan oldalt mutat be, amit talán kevesen látnak, ismernek: az áldozatét egy olyan országban, ahol béke van. Sok kérdés mellett felmerül az is, vajon hibás-e a menekült, ha nem képes beilleszkedni, hogy nem ismeri ki magát egy készen kapott kultúra rejtelmeiben? S vajon okolható-e a nemzet, amiért nem érez empátiát egy számára ismeretlen populációval szemben, hogy nem képes megérteni azt az érzést, amikor már semmid sincs, csak a büszkeséged?

 

Gerhes Gábor borítójában van valami megkapó. Vonzza a szemet, és az élénk, piros színe annyira kiabál, mégis van benne valami ártatlan, pedig egy az egyben lemásolja a könyv címét. Tökéletesen illik a témához. A szöveg könnyen olvasható, rendkívül gyorsan haladtam, szabályosan sodort a történet, én pedig hagytam magam. A mai „migránsozással” terhes időkben különösen megkapó téma, és talán különös, de ez is csak egy vékony szelete az egész képnek. Erről is szól, és még egy csomó minden másról is. Érdekes, elgondolkodtató és szokatlan, igazi élmény volt.