Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Rakovszky Zsuzsa: Célia

Rakovszky Zsuzsa legújabb regényének címszereplője, Célia, egy csonka családban felnőtt, az élet igazságát kereső fiatal lány. Bár az írónő az ő sorsát állítja középpontba, érdekes módon mégis egy férfit, Ádámot választja narrátorként. Az ő szemszögéből látjuk, ismerjük meg az eseményeket, ami – véleményem szerint – nagyon bölcs és merész választás volt. Mindig kíváncsian várom, amikor egy szerző ellenkező nemű szereplő bőrébe bújik, érdekel, hogyan birkózik meg a feladattal, márpedig szerintem Rakovszky Zsuzsának ez maximálisan sikerült. Ráadásul tette ezt nem a mai kortárs regényekben megszokott depresszív alaphangulatban, hanem igazán gördülékeny, olvasmányos és nagyon szórakoztató módon. Az alábbi, fiktív levélben – természetesen én is Ádámként – próbálom ezt érzékeltetni, a regény sava-borsát összefoglalni.

 

Kedves Célia!

 

Bocsáss meg, hogy ilyen hosszú-hosszú idő után írok, talán már sokkal korábban kellett volna. Vagy nem is tudom… bizonytalan vagyok. Amikor sok évvel ezelőtt anyád megkeresett ezzel a fura kérésével, hogy legyek én a biológiai apád, nem is tudtam először igazán felfogni, mit is akar ezzel. (Ketyeg a biológiai órája, de nem ismer senki szinglit, csak nős pasikat, van neki egy belga ipse, akit akart, de közbe jött neki valami...) Persze végül belementem, aztán meg a belga is előkerült, aki gondolom sikerre vitte anyád babaprojektjét, mivel nem hívott többet. Az egészet el is feledtem volna, ha nem futok össze anyáddal – hét év elteltével. Örült nekem, én azonban hirtelen rá sem ismertem (szégyen, nem szégyen). Te már biztosan nem is emlékszel rá, de aznap – mi ketten – találkoztunk. Még mindig borsózik a hátam, ha eszembe jut, mit kérdeztél tőlem: „Ugye, nem te vagy az apám?” – Mit mondjak, majdnem infarktust kaptam. Persze gyorsan elkezdtem utánaszámolni, de nem volt semmi biztos kapaszkodóm, ami igazolhatta volna a gyanúmat. Anyád meg persze nem mondott semmit. Mondjuk nem is kérdeztem. De folyton az járt a fejemben: mi van, ha tényleg én vagyok az apád?! Néhányszor még meglátogattalak benneteket, de aztán anyád összeszedett valami feltalálót és jobbnak láttam lelépni.

 

Újabb hat-hét év elteltével a pláza könyvesboltja előtt találkoztunk hármasban, akkorra persze te már nagylány voltál. Elég kimérten viselkedtél, talán haragudtál rám, hogy úgy eltűntem az életetekből, vagy mi.

 

Leginkább akkor kezdtem hozzád kötődni (és eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha mi hárman egy családot alkotunk), amikor anyád kitalálta, hogy adjak nyelvórákat neked, persze csak ürügyként – egyébként az volt a feladatom, hogy kipuhatoljam, miért akarod ott hagyni az egyetemet. Azt tudtam rólad, hogy szeretsz olvasni, hamar kiderült, hogy a nyelvérzéked kiváló – motoszkált hát bennem, hogy oka lehet ezeknek a közöttünk levő hasonlóságoknak. De minél jobban kezdtelek megkedvelni, annál jobban éreztem, hogy ez nekünk úgysem ment volna. Anyád nem túl szép, de csinos, értelmes nő volt, megállapodhattam volna mellette, de tudom, hogy csak megkeserítettem volna az életeteket.

 

Én nem bírom a kötöttségeket. Egy elfuserált alak vagyok, aki ötven évesen egy férjes asszonnyal folytat viszonyt, közben meg fiatal pipik után folyik a nyála. Nincsen normális munkám, a féltesóm szokott intézni (mert neki aztán jól megy) valami honlapszerkesztgetést, meg van neki egy újságja is, oda is bedolgozom néha. De épphogy csak megélek belőle. Évek óta készülök, hogy írok egy könyvet, persze sosem lesz készen – nagy ritkán, ha írok egy-egy bekezdést és ennyi. Helyette inkább sokat lógok a neten, mindenféle lüke home videókat nézegetek és – ha ez még nem lenne elég – órákat tudok elpazarolni online számítógépes játékokra. Na, kellhet bárkinek is egy ilyen férj vagy apa? Kétlem.

 

Persze ne érts félre! Én nagyon is jól elvagyok ezzel a vacak kis életemmel. De egy dolog azért mégis árnyékot vet minderre: aggódom miattad. Előbb az egyetemi macera, hogy nem akarod folytatni, aztán a barátoddal történt affér, most meg hirtelen lelépsz itthonról…. Tudod te, mennyi álmatlan éjszakát okoztál ezzel anyádnak és nekem? Mindenkit megkérdeztünk, minden helyet végigjártunk, de sehol semmi eredmény. Szórólapok, virrasztás anyáddal, aki napról-napra egyre rosszabb lelkiállapotba zuhant. Az a kis életjel, amit végül adtál magadról, csak olaj volt a tűzre: én még talán el is tudtam fogadni, de anyádat csak még jobban összezavarta. Nem tudom, mit kellett volna tennünk, hogy ne ez legyen a vége? Vajon másképp alakult volna minden, ha mindvégig az életetek része vagyok? Ez most már örök rejtély marad...

 

Ádám


Gere Ágnes - 2017. augusztus 11.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!