Főkép

Dal, szöveg, póz – mondja az alcím, mintegy megválaszolva a fülszövegben feltett nagy kérdést: ki az a Bob Dylan? Lírai én – mondja máshol, előrevetítve, hogy itt bizony nem fogunk nagy megfejtésekhez és igazán egzakt információkhoz eljutni. Lírai én, vagyis alterego, tehát – hogy továbbra is a szövegből kölcsönözzek gondolatokat, mert hát ugye a dal mindenkié – sokkal inkább egy regényhős, nem pedig tárgya egy könyvnek. Barna Imre kitalált egy olyan figurát, aki a tehetségének, kitartásának és a szerencsének köszönhetően az Egyesült Államok huszadik századának az egyik (ha nem a) legnagyobb zenésze lett. Történetét megírta egy könyvben, részletesen végigsorolva főhősünk első bő negyven évének eseményeit, bemutatva, hogy kik formálták a pályáját, ő hogyan formálódott közben, milyen dalokat írt, milyen körülmények között alkotott, kikkel találkozott, kik hatottak rá és ő kikre hatott. Micsoda fatális véletlen, hogy Barna Imre kitalált alakját is Bob Dylannek hívják!

 

Komolyabbra fordítva: úgy hiszem, nem lehet olyan könyvet írni, ami pontosan átadja, ki is az a Bob Dylan. Ahhoz, hogy megtudjuk erre a választ, valószínűleg még az sem elég, ha ismerjük az illetőt. Bob Dylant csak és kizárólag Bob Dylan ismeri. Mindenki más csak tippel: próbálja kitalálni, hogy a tengernyi pózból melyik a valós és melyik a szerep; hogy a számtalan dalszöveg közül melyek alapulnak tapasztalaton és melyek kitalációk; hogy a nyilatkozatok, leírt és elmondott gondolatok tengerében merre rejtőzhet az a cseppnyi igazság, ami átadja Dylan lényegét. Embertelen, sőt, lehetetlen vállalkozás: csupán interpretációk létezhetnek, amelyek megragadnak valamit a figurából, amelyek megpróbálnak bemutatni valamit korunk talán legnagyobb hatású zenészéből, több-kevesebb sikerrel. (Persze felvetődhet, hogy ez meg az én interpretációm, ami természetesen igaz.)

 

Barna interpretációjának, azt hiszem, az a legnagyobb erénye, hogy képes közel hozni hozzánk Barna Dylanjét: négyszáz oldalon keresztül mesél, számtalan izgalmas részlettel gazdagítva a mi, saját Dylan-képünket, ami ezáltal persze még távolabb kerül az eredetitől. De ez épp így van rendjén: a Bob Dylan nevű póz, legenda, lírai én pont úgy viselkedik, mint az a népdal-hagyomány, amiből a Bob Dylan nevű zenész annyit merít – mindenki kialakítja a saját változatát, „szájról szájra” terjed, a közös emlékezetben él. Nem is kell, hogy valakinek meglegyen az eredeti: a dal mindenkié – mindenki úgy formálja, úgy alakítja át, ahogy az neki tetszik, ezzel hozzájárulva ahhoz, hogy fennmaradjon.

 

De még mielőtt az a kép alakulna ki, hogy Barna Imre munkájára nem érdemes figyelni, azért ezt gyorsan cáfolnám: a könyv (tetszés szerint: életrajz) nagyon is megérdemli a figyelmet. Egyrészt azért, mert tény(közeli)-irodalomként remek munka. Barna olvasmányosan, érthetően ír, nagyszerűen helyezi az információkat rendszerbe és kontextusba, kifejezetten összetett és árnyalt képet nyerünk általa a zenészről. Lelkesítően veszi végig az egyes éveket, évtizedeket, mármint olyan értelemben, hogy az embernek gyakorta meg kell szakítania az olvasást, hogy hallgasson is abból, amiről olvas (ráadásul ez nemcsak Dylan-számok esetében van így, de a pályatársaknál is). Tökéletesen átjön Barna téma iránti szeretete, amit Dylan nyilatkozatainak, valamint dalszövegeinek fordításával tesz teljesebbé – bár utóbbinál nem bántam volna, ha az eredeti szöveg is legalább lábjegyzet-szinten megjelent volna (vagy azt, ha a dalokat nem a magyar címükön emlegeti folyamatosan, mert ez néha megakasztotta az olvasást és értelmezést).

 

Másrészt pedig Barna Bob Dylanje sajátos lenyomatát adja annak a kornak, amikor íródott, vagyis a nyolcvanas évek közepének. Barna ugyanis nem akart érdemben hozzányúlni az eredeti szöveghez, inkább csak lábjegyzetekkel (és pár nyúlfarknyi fejezettel) egészítette ki – emiatt bőven maradtak benne az adott korszak Magyarországára utaló részek, vagy épp olyan információk, melyekről akkoriban még nem lehetett pontosat tudni (mert például a Krónikák, Dylan furcsa önéletrajz-töredéke is később jelent meg). Sőt, ami talán még ezeknél is érdekesebb, Barna a saját véleményét sem „cenzúrázta”, így a bő harminc évvel ezelőtt, az egyes dalokról írt gondolatai, értékelései továbbra is a könyvben maradtak. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy a részletes leírás 1984-1986 körül megszakad, és az azóta eltelt időkről a szimpla felsorolásnál bővebbet nem kapunk – pár pluszfejezetet, még ha nem is olyan részletességgel, mint korábban, azért nagyon szívesen láttam volna.

 

Nagy lelkesedéssel ajánlom tehát mindenkinek, aki minimális érdeklődést is érez Dylan iránt (vagy esetleg kíváncsi, miért kaphatott irodalmi Nobel-díjat), hogy olvassa el Barna Imre könyvét róla. Ha valaki nem ismeri a Dylan-zenéket, semmi baj, most részletes képet nyer róluk, sőt, valószínűleg kedvencekre is fog találni. Ha valaki már jobban képben van, az se csüggedjen, valószínűleg nagyon sok meglepő érdekességet és új gondolatot fog találni ebben az életrajz-regényben. Ráadásul külön ajánlom, hogy vagy jelen könyvvel párhuzamosan, vagy utána vegye mindenki kézbe a Krónikákat is: nagyon izgalmas összehasonlítani a kettőt, és figyelni, hogy működik a gyakorlatban a dylani póz (én előtte olvastam, ezért nem sikerült mindig kiszúrni a különbségeket, de azért így is furcsa élmény volt). Egy dolgot nem szabad csak feledni: Bob Dylan elsősorban és mindenek előtt Bob Dylan.