Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Madeleine Roux: Asylum – A bolyongó lélek

Bevallom, nem volt még ennyire nehéz dolgom, amióta elkezdtem könyvekről véleményeket írni, ez a történet ugyanis olyan érzelmeket hozott elő belőlem, amelyek együtt nagyon, de nagyon paradox módon hatottak rám. Egyrészt imádtam, rajongtam a történetért, a stílusért (angolul és magyarul is olvastam, a fordító, Sárossy-Beck Anita remek munkát végzett), a főszereplőkért és mindenekelőtt a helyszínért. Másrészt viszont annyira rettegtem a sztoritól helyenként, ami eddig nem túl gyakran fordult elő velem életemben.

 

Sosem szerettem a horrort, mint műfajt – ugyan tettem néhány kirándulást könyvek és filmek terén is, de ezek megmaradtak kivételes esetnek. Az Asylum-sorozat iránt sem a műfaji besorolása keltette fel az érdeklődésemet, vagy a reklám, miszerint aki szerette Ransom Riggs-trilógiáját meg a Harry Pottert, az ezt is szeretni fogja. Utóbbi inkább távol tartott volna tőle, mert kifejezetten zavarnak a hasonlítgató ajánlások... Ráadásul az olvasás során elég hamar egyértelművé vált számomra, hogy köze sincs egyik említett sorozathoz sem, teljesen új, egyedi történet, egyéni hangvétellel. Az ellenérzéseimmel mit sem törődve végül azért rendeltem meg a teljes sorozatot Angliából, mert egy olyan különleges vonzódást éreztem a kötetek iránt, aminek sosem szabad ellenállni. Amikor a lelked mélyén tudod, hogy neked erre szükséged van, és ha nem veszed meg, megbánod. Nem is csalódtam, sőt, ellenkezőleg, elmondhatom, hogy az Asylum szó szerint értendően rettenetesen jó történet.


A regényben – csakúgy, mint Riggsnél – nagyon sok régi fénykép illeszkedik a történetbe. Ezek önmagukban is hátborzongató, egyben mégis lenyűgöző felvételek. Nem az összes, hanem csak egy bizonyos hányada képezi a történet részét, viszont a többi nagyon hangsúlyos aláfestése az egyébként is dark hangulatnak. Nem tudom, mennyiben más ez a történet, mint az úgynevezett dark műfajú könyvek, azt viszont tudom, hogy olvasás közben én felnőtt fejjel nem mertem kimenni sötétedés után még WC-re sem egyedül. Néhány barátnőm viszont, akik Stephen King-regényeken nevelkedtek, laponként érdeklődtek, hogy mikor kell elkezdeni félni, szóval ennek szellemében azt mondom, hogy mivel mindenkinek más a félelemküszöbe, rátok bízom annak eldöntését, mennyire félelmetes ez a regény. A tizenéves szereplők miatt ifjúsági kategóriába került, és utálom azt írni, hogy a mai fiatalok mások, mint én voltam x évvel ezelőtt, mégis ez a helyzet, így a regény abszolút helyesen lett YA-besorolású, még ha ezt eleinte kétségbe vontam is.

 

Egy nyári tanulmányi tábor, amolyan egyetemi előkészítő a keret; három főbb szereplő fiatalunk van – üdítő, hogy bár két fiú és egy lány, nem igazán érezhető a műfajban szinte már kötelezőnek számító szerelmi háromszög, ráadásul az is elég hamar kiderül, ki kihez vonzódik, és viszont. A regény pikantériáját elsősorban nem a szereplők adják, bár a főszerelő, Dan Crawford kapcsán mindjárt visszatérek egy fontos, szerintem elárulható momentumra, hanem a helyszín. A kollégium épülete ugyanis, ahol elszállásolásra kerülnek a fiatalok, sok évvel a történetük előtt egy elmegyógyintézetnek adott otthont. Sőt, ez az elmegyógyintézet lényegében fiatalkorú bűnözők büntetőintézete is volt egyben, az igazgatója pedig anno egy Crawford nevű férfi volt, akire a megszólalásig hasonlít a mi, jelenben játszódó regényünk szereplője, Dan. Én személy szerint azt gondolom, hogy részben a névazonosság és a hasonlóság mögött meghúzódó okban rejlik a történet egyik kulcsa, persze gondolom, hogy ez a szál a maga teljességében csak a 3. regény végére bontakozik ki. Megmagyarázza viszont a fiú állandó megérzéseit, látomásait, rémálmait.


A történet egyébként sokkal inkább emlékeztet engem az emberi pszichét elemző regényekre, gondolok itt Daniel Keyes, Ken Kesey köteteire, mint Riggs vagy Rowling történteire, vagy bármi másra, amit a YA műfajon belül eddig olvastam. (Zárójelben azért megjegyzem, hogy a renitens viselkedés és a nyomozás valóban jellemző mind a Vándorsólyom-, mint a Potter-történetek fiataljaira, de számomra ez a párhuzam az egyetlen, ami talán vonható a sorozatok között).

 

Olvasóként a három fiatallal együtt, lépésről lépésre fedezhetjük fel az összefüggéseket, és persze minél több információmorzsát hoz az író a tudomásunkra, annál sűrűbbé válik a homály. Gyilkosságok és más erőszakos cselekmények történnek a kollégium területén és a környéken, a sok utalás miatt pedig Dannel és társaival hajlamos az ember azt hinni, hogy valamiféle természetfeletti erővel van dolga. A gyilkos kilétére ugyan a regény végén fény derül, mégis úgy érzem, hogy a második és harmadik kötet, valamint a három kiegészítő novella sok meglepetést tartogat még számunkra.


Ajánlom ezt a sorozatot minden olyan fiatalnak, aki a műfajban az unalomig megszokott szerelmi háromszöges szenvelgés helyett egy új szemszögre vágyik, illetve minden olyan felnőttnek, aki lélekben fiatal tudott maradni. Igényes, szövevényes szórakozást jelent, a borzongás foka pedig egyénfüggő. Azt hiszem, kevés történetről mondható el hasonló.


Rozsonits Judit - 2017. július 7.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Madeleine Roux)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!