Főkép

Ahogy az amiotrófiás laterális szklerózisban szenvedő brit tudós számára egyre nehezebbé válik a közvetlen kommunikáció, annál rövidebb írásokkal kell beérnünk tőle. A BBC két Reith-előadását magába foglaló kötet, a Fekete lyukak például egy gyorsabb olvasó számára legfeljebb félórás szórakozást jelenthet, ám mégsem kell megijedni, hiszen a szövegben szereplő gondolatokat feldolgozni már jóval megerőltetőbb, s következésképp hosszabb feladat.

 

Az internetes hírportálok tudomány-rovatában persze beszámoltak már a könyvben leírtak lényegéről, mégis egész másfajta élmény egyben, David Shukman értő kommentárjaival megismerni Hawking fekete lyukakkal kapcsolatos elméletét. A tudós nem egyszerűen a különös objektumok mibenlétéről, „felfedezésük” történetéről értekezik, hanem azt is kifejti, hogy egy információelméleti paradoxon feloldásaként hogyan lehet eljutni a Richard Feynman-féle sokszoros történelmekig, onnan pedig a multiverzumokig. Vagyis annak lehetőségéig, hogy a fekete lyukba belépve nem veszünk el, hanem talán egy másik világegyetemben bukkanunk fel újra. Persze leginkább akkor, ha elemi részecskék vagyunk, mert egy ember aligha élné túl az eseményhorizonton való áthaladást, de még a fekete lyuk megközelítését sem igazán.

 

Hawking és Shukman mindezt a lehető legközérthetőbb módon, matematikai képletek nélkül magyarázza el. Személy szerint persze nem mindig örülök a fizikai jelenségeket illusztráló hasonlatoknak. Jellemző példája ennek a gravitáció (a sci-fiben a gravitációs kutak) szemléltetésére kitalált példa – a gumiasztalra helyezett tekegolyó –, amellyel itt is találkozhatunk, nekem mindössze az a bajom vele, hogy az így meggörbült téridő ábrázolása annyiban sántít, hogy valójában nem egyetlen síkot húz le az a tömeg, hanem az összes létező szögből ugyanilyen képet kellene látnunk, és ezt már roppant nehéz lenne magunk elé képzelni. A tudományt népszerűsítő írók jó érzékkel nemhogy nem hangsúlyozzák, de nem is említik ezt. Ugyanakkor olvastam már matematikával megtámasztott fejtegetést az időről, és be kell vallanom, gyakorlatilag semmit sem értettem az egészből. Szóval jobb megmaradni a suta, de tényleg képletes hasonlatoknál. Az entrópiáról, az általános relativitáselméletről vagy a kvantummechanikáról pedig a laikusoknak épp elég annyit tudni, amit egy ilyen írásban érintőlegesen megemlítenek.

 

Rendkívül tetszik viszont, hogy a szerzők nem valamiféle elefántcsonttoronyban élnek, és az egyik konkrét teória kifejtésekor a Csillagok közöttöt hozzák fel szemléltető példának. Ráadásul a humor sem áll távol tőlük, így aztán megtudhatjuk, hogy a franciák miért ódzkodtak annyira a „fekete lyuk” kifejezéstől. Persze tagadhatatlan, hogy a fizikusok képzelete meglehetősen különös. Példának elég felhozni a kötet végén szereplő Kivonatot, amely egy komoly tudományos dolgozat rövid ismertetője. Ebben lágy hajról olvashatunk, ami nyilvánvalóan nem piheszőr valami puha kisállaton (vagy egészen máshol), hanem – ha jól értelmeztem – kvantumállapotra vonatkozó információ.

 

Mindehhez aranyos illusztrációk és speciális dizájn is dukálnak. Ez utóbbi, igaz, inkább szép, mint szembarát, mert ha hatszáz sűrűn szedett oldalt kellett volna úgy elolvasnom, hogy minden második lapon a fekete lyukat „ábrázoló” mintán sorakoztak volna a fehér betűk, a végére alighanem új szemüveget kellett volna vennem. Összességében mégis szép és – ami a legfontosabb – emészthető formában kapjuk kezünkbe Hawking elméletét, és a modern tudomány, valamint a kozmológia iránt valamennyire érdeklődő elméknek ez kezdetnek bőven elegendő. Aki pedig Cambridge-ben vágyik fizikaprofesszori katedrára, úgyis csupán az ennél összehasonlíthatatlanul komolyabb felkészültséget igénylő publikációk elégíthetik ki a tudásvágyát.