Főkép

De nem halt meg. Bár amikor legutóbb otthagytuk Jon Shannow-t, már haldoklott, mégis túlélte a súlyos sebét, és továbblovagolt Jeruzsálemet keresve. Útközben egy Zarándokvölgy nevű kicsiny, de annál gyorsabban fejlődő településre ért, amit ugyan elleptek a haramiák, a helyiek pedig nem mertek fellépni a bűnözők ellen, Shannow mégis úgy dönt, ez már nem az ő dolga. Ő csupán meg akar pihenni, hogy feltöltött készletekkel eljusson a Nagy Falon túlra, ahol állítólag valami ősi város rejtőzik – vad, vérszomjas oroszlánokkal együtt. De a Jeruzsáleminek ritkán alakulnak úgy a dolgai, ahogy azt eltervezi, és hamarosan már rémséges gyíklények között találja magát, akiket az ősi Atlantisz gonosz királya küldött a helyiek megölésére. Jon Shannow pedig újra előveszi a pisztolyait...

 

Több mint húsz Gemmell-regény olvasása után az embernek az az érzése támadhat, hogy már nem érhetik meglepetések. Valahogy így éreztem A hatalom kövei sorozat két tagjánál és a Jon Shannow-sorozat első részénél is – nem mintha problémám lett volna velük, sőt, nagyon is élveztem őket (nem véletlenül David Gemmell az egyik kedvenc fantasy-íróm), de meglepni vagy úgy igazán megdöbbenteni nem tudtak. Így aztán nem is vettem olyan nagy lelkesedéssel kézbe Az utolsó Őrzőt, pontosabban nem számítottam túl sokra: csupán egy klasszikus gemmelli kalandra, amivel kellemesen elleszek a bő négyszáz oldal alatt. Innen szép nyerni, márpedig nagyon örülök annak, hogy tévedtem, és a brit szerző ezúttal is rám cáfolt.

 

Az első és talán legfontosabb meglepetés az, hogy Gemmell mintha minden korábbinál jobban belemerült volna a világépítésbe. Ez eddig kifejezetten nem volt jellemző: bár az már korábban is kiderült, hogy a regényei valahogy kötődnek egymáshoz, de a klasszikus sword & sorcery zsánerben ritkán találkozunk részletesebben kidolgozott világokkal, inkább csak a hangulat megteremtéséhez szükséges minimumot láthatjuk. Most sem kell persze olyan sokra gondolni, de ezúttal Gemmell elárul ezt-azt a posztapokaliptikus környezet eredetéről, történelméről, az ott élő lények fejlődéséről. Ráadásul az eddig inkább csak utalásszinten megjelenő Atlantisz most a cselekmény aktív résztvevője, a szerző pedig döbbenetes eleganciával fonja össze Jon Shannow világával – a történet váratlanul sok izgalmas ötletet és érdekes megoldást tartalmaz, már ha valakinek a világégés utáni, westernes atmoszféra nem lenne elég.

 

Ezen felül pedig a történet sokkal monumentálisabb, mint azt korábban megszokhattuk. A legtöbb esetben Gemmellnél inkább egy kisebb közösség, legfeljebb egy nép sorsáról van szó – ezúttal azonban tényleg jogos a közhelyesnek hangzó „... és az egész világ sorsa a tét”. És akkor még nem beszéltünk az egész cselekményt átjáró bibliai hatásokról, melyek a végére egészen nyilvánvalóvá válnak (persze már korábban is nagyon jót tettek a hangulatnak a bibliai idézetek és a szereplők példabeszéd-jellegű történetei). Nem tudom, hogy minek köszönhetőek ezek a szokásostól való kisebb-nagyobb eltérések, hiszen sem a korábban, sem a később írt regényeiben nem találkozhatunk ilyesmivel (legalábbis ami a magyarul kiadott műveit illeti), de mindenképp egy olyan plusz színezetet adnak a könyvhöz, ami a rutinosabb Gemmell-rajongókat is meglepheti, ami még számukra is kellemes változatosságot jelenthet.

 

Azt meg talán mondanom sem kell, hogy egyébként a szokott színvonalú Gemmell-regényről van szó. Marcona, hallgatag férfiak; rövid, de hatásos pisztolypárbajok; erős ecsetvonásokkal megfestett, mégis hús-vér karakterek; megragadó hangulat, izgalmas történet és emlékezetes jelenetek – Az utolsó Őrző mindent tud, amit a legjobb Gemmell-regények, és talán még azoknál is többet. Bár megint úgy ért véget a cselekmény, hogy el tudnánk engedni a Jeruzsálemit, azért jó lesz még egyszer visszatérni hozzá – ha lehet hinni a kósza híreknek, a befejezésre sem kell sokat várnunk. Kezdem érteni, hogy a Jon Shannow-trilógia miért is lett olyan népszerű külföldön...