Főkép

És egyszer csak megjelent százmillió idegen lény az Atlanti-óceánban, és mind az emberiséget akarta szolgálni” – így kezdődik a Távolvíz, mi pedig rögtön egy olyan világban találjuk magunkat, ahol az Oktogonon vaporettók járnak, Ferihegyen pedig mólók biztosítják a vízi közlekedést. Az a bizonyos százmillió idegen lény tényleg segíteni szeretne: a kreatúrák (röviden: kreák) úgy hiszik, hogy az emberiség teremtette őket, és minden vágyuk, hogy szolgáljanak. Felfoghatatlan komplexitású biotechnológiájuk elképesztő mértékben megkönnyíti az életet, általános jólétet és gazdagságot teremt, jóllehet ez csak egy kemény háborús időszak után köszönthetett be. Viszont a háborúkban elpusztult élettereket már nem a szárazföldön építik újra: mivel a kreák vízben élnek, az emberek is közelebb költöznek a tengerpartokhoz és az óceánhoz. Így születhetett meg Tengerbudapest, ahol Goda Gellard próbál valamit kezdeni az életével.

 

Nincs könnyű dolga, mivel a gyerekkorát édesanyjával, Janával kettesben töltötte egy alig pár négyzetméteres hajó belsejében. Egy baleset következtében a kreák „lassú időgépében” rekedtek: ezek olyan eszközök, amelyekben a külvilághoz képest rendkívül gyorsan telik az idő, miközben rajtuk kívül a normális sebességgel halad tovább. Így pedig, miközben ők közel húsz évet töltöttek kettesben, kint alig telt el egy hét... Nem csoda, hogy Gellard nehezen tud megbirkózni a hétköznapi élet lehetőségeivel, no meg azzal a ténnyel, hogy egyidős a saját apjával. Aki ráadásul újabban xenofób csoportokkal tartja a kapcsolatot, ezzel pedig fiát is belesodorja valamibe, ami az egész emberiségre hatással lehet...

 

De vajon tényleg megingathatja valami a kreák feltétlen elköteleződését az emberiség, vagy ahogy ők nevezik, a Konstruktőrök iránt? Vajon tényleg az emberi faj lesz majd valamikor a jövőben a kreák teremtője? De akkor mi célból küldték vissza a múltba a lényeket? Vagy lehet, hogy egy teljesen másik idegen fajhoz tartoznak a Konstruktőrök? Akkor a kreák jelenléte ajándék vagy trójai faló? Janának kérdések ezrei járnak a fejében, és minden vágya, hogy ő legyen az a kutató, aki választ is talál rájuk. Miután véget ért bezártsága a lassú időgépben, csak a munkájának él, de végül sokkal inkább a vakszerencse sodor az útjába egy olyan utat, amelynek végén talán tényleg ott várják az áhított válaszok.

 

Nagyon szeretném érzékeltetni, hogy László Zoltán ezúttal (is) milyen izgalmas világot teremtett, de félek, nem tudom átadni, hogy mennyire sokszínű és szerteágazó a Távolvíz univerzuma. A kreák megjelenése, ezáltal az emberi élet átalakulása kapcsán csak úgy tobzódik az ötletekben: az emberiség tengerközelbe költözése, a lassú időgépek hasznosíthatósága az élet minden területén (mostantól „pillanatok alatt” lehet élelmet termelni, felhúzni egy épületet vagy akár patinásabbá tenni mondjuk egy autót), a háborúk utáni élet változása, a kreák gondolkodásmódja tele van érdekes apróságokkal, amelyek ráadásul annyi kérdést vetnek fel (a kreák szabad akaratától kezdve az idegenek megjelenése miatti ellenreakciókon át az össznépi jóléttel együtt járó alapjövedelemig), hogy azok már önmagukban eltelítik a könyvet.

 

Pedig a két szál közül mindenképpen a háttérrel és a kreák nagy rejtélyével foglalkozót tartom a jobban sikerültnek. Igaz, hogy a regény első száz-százötven oldala gyakorlatilag csak az expozícióra megy el, amitől szerintem eleinte elég nehezen olvashatóvá válik, de utána, ahogy jobban megismertük ezt a különleges világot, abszolút magával ragadnak a kérdések, és csak figyeljük, ahogy László Zoltán mesél nekünk. Az pedig külön öröm, hogy a válaszai nemcsak érdekesek (még ha önmagukban olyan hatalmas meglepetés-faktorral nem is járnak, elvégre a könyv jelentős részében hasonló lehetséges válaszokról elmélkednek a szereplők), de valójában még több kérdést vetnek fel – ennek következtében folyamatosan lázban tart a regény, ilyen szempontból gyakorlatilag hibátlan.

 

Mégsem vagyok elégedett: a könyv másik történetszála ugyanis, úgy érzem, olyan szinten lehúzza az egész regényt, hogy felmerült bennem, nem jártunk-e volna jobban nélküle. Nem vitatom, nagy merészség volt László Zoltántól két olyan karakterre építenie a regényt, akik közel húsz évet kettesben töltöttek (ennek minden érzelmi traumájával együtt, főként, hogy Gellard ötéves korában került be a lassú időgépbe), de a megvalósítás szerintem ezzel együtt sem sikerült igazán jóra. A szereplők cselekedetei, reakciói, beszélgetései több ponton inkább kínosnak érződtek, mint hitelesnek – ezen pedig az sem segít, hogy a behozott karakterek egy részével mintha látványosan nem tudott volna mit kezdeni a szerző, így vagy kissé sután eltűntek (mint Salomon), vagy csak feleslegesnek érződtek (mint Goda Gellard apja).

 

De a thrilleres szál létjogosultsága szerintem alapjaiban is megkérdőjelezhető – hiába volt szükség az eseményekhez (a „nagy rejtély” megoldásához) valamilyen katalizátorra, valódi motivációval rendelkező ellenfelek (az ügynök-figurák már-már parodisztikusan szélsőségesek, egyszerűen minden megszólalásuk olyan, mintha direkt lenne ennyire eltúlozva), vagy izgalmasabb és eredetibb cselekmény híján szerintem inkább csak rontott a regényen. Ez pedig tényleg azért szomorú, mert a Távolvízben a mostaninál egy sokkal ütősebb és emlékezetesebb regény lehetősége is megvolt.

 

Az összkép ettől függetlenül mégis a pozitív oldalra billen, köszönhetően a szerző profi stílusának, no és persze a minden részletében megragadó, ötletekben dúskáló világnak, amire ez a szerintem annyira nem jól sikerült cselekmény épült – már csak az előbbiek miatt is érdemes tehát elolvasni, legalábbis az biztos, hogy nem gyakran találkozni magyar regényben ennyire jól kitalált háttérrel. Bízok abban, hogy talán majd legközelebb meg fog születni az a László Zoltán-regény, amiben végre mindent a helyén találok.