Főkép

Kuba az amerikai kontinens felfedezése óta Spanyolország gyarmata volt. A XIX. század közepén megindult függetlenségi harcuk, amely azonban nem hozta meg a várt eredményt. 1868. október 10-én Carlos Manuel de Céspedes földbirtokos kikiáltotta Kuba függetlenségét és ezzel kezdetét vette egy tíz évig tartó háború, melynek végén – 1878-ban – a pártokra szakadt lázadók kiegyeztek a spanyolokkal. A háború tíz éve semmilyen eredménnyel nem járt, a kubaiaknak semennyivel nem lett jobb és Spanyolország csak még szorosabbra próbálta fogni ezek után a „kubai pórázt". Ebbe azonban nem minden kubai nyugodott bele és 1895. április 11-én José Marti újabb felkelést robbantott ki, amely az USA beavatkozásáig húzódott.

 

1898. február 15-én a havannai kikötőben felrobbant az amerikai Maine páncélos cirkáló és ez megfelelő ürügyet szolgáltatott ahhoz, hogy az USA fegyveresen beavatkozhasson a harcokba. Hadat üzentek a spanyoloknak és rövid idő alatt kikergették őket a szigetről. Azonban ez a fordulat sem hozza meg a várt eredményt a kubaiak számára, mivel függetlenségről szó sem volt, csak látszatönállóságról. Hiába választottak kongresszust és elnököt; ő hivatalból „jóban volt" az USA diplomáciai és gazdasági képviselőivel, akik rajta keresztül korrumpálták az egész államigazgatást. 1933-ban egy katonai hatalomátvételt követően egy Batista nevű őrmester került hatalomra. Ő viszonylagos nyugalmat teremtett, és Kuba leghaladóbb szellemű alkotmányát vezette be az országban. A II. világháború után lejárt Batista mandátuma és ő békésen visszavonult birtokára, élvezve a korrupcióból szerzett vagyonát. Majd 1952-ben ismét egy katonai puccsal átvette a hatalmat.

 

Fidel Castro ekkoriban a húszas évei elején járt, éppen befejezte ügyvédi tanulmányait. Elkeserítette, hogy Kuba ezidáig képtelen volt kivívni függetlenségét, és hogy az ország gazdasága teljes mértékben az USA-tól függ. `52 előtt csatlakozott az Ortodox Párthoz, akik kíméletlen harcot hirdettek a korrupcióval ellen és teljes politikai illetve gazdasági önállóságra törekedtek az USA-val szemben. Batista hatalomátvétele azonban meghátrálásra késztette az Ortodoxkat, így Castro létrehozta a Movimiento mozgalmat, amely a fegyveres felkeléstől sem riadt vissza céljai elérése érdekében. Hosszú szervezkedés kezdődött, Fidelnek sikerült fegyvereket vásárolnia – igaz ezek gyatra minőségűek voltak a katonaságéhoz képest –, és megkezdte emberei kiképzését egy támadás végrehajtásához.

 

A mozgalom tagjainak száma is szépen gyarapodott annak ellenére, hogy mindenfelé a hatalom besúgóitól és a SIM-től (katonai hírszerzés) kellett tartani. Fidel és a Movimiento vezetősége előtt lassan kirajzolódott a terv, miszerint a Moncada laktanyát támadják meg. Egyenruhákat szereztek és bíztak abban, hogy egy meglepetésszerű támadással sikerül elfoglalniuk a kaszárnyát, és ezzel kirobbanthatják a forradalmat Batista ellen. Sikerült is minden felszerelést, és mind a százötven támadót Santiagóba utaztatni anélkül, hogy a SIM bármit is csak megsejthetett volna, mivel a Movimiento a támadást pont a santiagói karnevál idejére időzítette, ezzel sikerült a SIM embereit és besúgóit kijátszaniuk.

 

1953. július 26-án a hajnali órákban Fidel és maroknyi követője támadást indítottak a santiagó-i Moncada kaszárnya ellen. Azonban a tervük balul sült el, nem sikerült minden emberüknek behatolnia a laktanya területére, mert túl hamar lelepleződött támadási szándékuk. Így pár óráig tartó lövöldözés vette kezdetét, majd Castro-ék visszavonulásba kezdtek. De nem mindenki tudott elmenekülni. Akiket a helyszínen elfogtak, azokat a kihallgatás és a kínzás után vagy puskatussal agyonverték, vagy egyszerűen agyonlőtték. A Batista-rendszer véres megtorlást hajtott végre, ezzel megmutatva igazi arcát a kubaiaknak. Castro és a túlélők az egyház közbelépésének köszönhették életüket, mivel Santiago érseke rábírta Batista-t, hogy tisztességes tárgyaláson ítéljék el a forradalmárokat. A hatalmon lévők butaságát és önhittségét mutatja, hogy Castro az elfogását követően több rádióinterjúban kénytelen volt megjelenni és kifejteni nézeteit, miért támadták meg a Moncada-t. Ezen kívül megengedték neki, hogy saját maga védője legyen a tárgyalásán, ahol egy négy órás védőbeszédben lerántotta a leplet Batista gaztetteiről.

 

Robert Merle igen lelkesen írt ebben a könyvében. Érezhetően magával ragadta az, hogy több ízben is találkozhatott a Moncada elleni támadás túlélőivel és Castro-val is. Feltüzelte, amit hallott, megpróbálta a forradalmár szemével látni az eseményeket, hogy így adhassa vissza nekünk a történteket tíz évvel később. Szinte napról-napra követhetjük végig százötven fiatal a sorsát a Movimientohoz történő csatlakozásuktól az ostrom végéig. Merle precíz történelmi hűséggel tárja elénk a történteket, mindezt úgy, hogy végigvezet minket Kuba vérzivataros történelmén, melynek akaratlanul is következménye lett a Moncada. A szereplőket hősökként ábrázolja, külön kiemelve Castro egyéniségét, ezzel is hangsúlyozva, hogy mennyire erre a feladatra termett a kubai vezér. Persze azt nem szabad szem elől téveszteni, hogy ekkor még sem Castro-nak, sem a mozgalmának nem volt köze a kommunizmushoz és a kommunistákhoz. Létezett ugyan a Kubai Kommunista Párt, de Castro-ban fel sem merült, hogy velük együtt, vagy hozzájuk csatlakozva robbantsa ki a forradalmat.