Főkép

Kevésbé szerencsés rajongóknak majd két évet kellett várniuk a folytatásra, nekem ugyan csak bő egy évet, de így is sokat forgott a fejemben a történet a kényszerű hiátus alatt. Valamikor félidőben még álmodtam is vele, mégpedig minden kétséget kizáróan bizonyítottam, hogy Eobard Thawne (a DC-féle Flash képregényekből) a Csillagutazó. A megoldás szokatlan volt, de álmomban mindkét univerzum összes fennmaradó kérdésére választ adott, csak azt sajnálom, hogy felébredve nem emlékeztem rá. Pár hónappal később viszont végre legalább a Nemzetközösség Univerzum rejtélyeire fény derülhetett, vagy legalábbis egészen sokra közülük.

 

A legfontosabb tanulság mindenképpen az, hogy ez a duológia voltaképpen nem duológia, hanem egy nagyon hosszú regény (összesen a magyar kiadásban bő 2500 oldal), de bizony egyetlen regény. A Júdás elszabadul csupán a második fele ennek a rendkívül grandiózus történetnek, és nem csupán a cselekmények alakulása miatt. Önmagában az, hogy a Pandóra csillagában Hamilton szinte mindegyik történetszálat olyan ponton engedte el, hogy az olvasó mindenképpen tűkön ülve várja a folytatást, nem volna elegendő érv, hiszen ezzel a kegyetlen eszközzel rengeteg szerző élt és él folyamatosan a többkötetesnek tervezett művek esetén.

 

A történet íve egyértelműen csakis úgy értelmezhető, ha a két részt gyakorlatilag egynek tekintjük. Az első kötetben sokak által kifogásolt hosszú előkészítő rész aránya a második kötettel együtt kerül a helyére, és a második kötet jelentős részét elfoglaló hajsza a Csillagutazó után pedig arányosan túlzó lenne az első kötet felvezetése nélkül. Már a Pandóra csillaga kapcsán is azt éreztem, hogy Hamilton pontosan tudja, mit csinál: mit, miért, milyen mélységben fejt ki, mi mindenre tér ki egy-egy karakter kapcsán, vagy éppen a világ bemutatása okán – ezt igazolta a Júdás elszabadul is, hiszen arányaiban és tartalmában is minden a helyére került. Egyértelmű, hogy elejétől a végéig átgondolt, rendkívüli gondossággal és alapossággal felépített történetet olvashatunk.

 

A Pandóra csillaga végén „lógva hagyott” történetszálakon viszonylag hamar bekövetkezik a várva várt fordulat, és elindulhat a tényleges hajsza végre nem valamilyen távoli, elérhetetlen idegen ellenség, hanem konkrétan maga a Csillagutazó után. A hajsza maga bizony méltó a regény léptékéhez, a világokon átívelő üldözés számomra már-már a Mad Max-et idézte, olyan hihetetlen kitartást és hajtást kívánva meg a résztvevőktől, ami tökéletesen illett egy ilyen horderejű eseményhez. Szerencsére a kötet végére megkegyelmez az olvasóknak Hamilton, és kerek, lezárt egészet kapunk, hiányérzet nélkül, valamint ígéretet mindarra, ami az univerzumban történhet még a későbbiekben.

 

Korábban említettem, hogy Peter F. Hamiltonnak már csak ezért a regényért is mindenképpen a legnagyobbak között a helye, és továbbra is kitartok emellett. Nem tudok nem rajongani azért, amire ez a rendszerető-rendszerező elme képes volt, és letette azt az űroperát az asztalra, ami maximális mértékben teljesít mindent, amire egy klasszikus űroperákért rajongó olvasó vágyhat. Vannak benne élő, izgalmas, érdekes karakterek, csavaros cselekmény és ármánykodás, tudományos fejlesztések, valamint ezek társadalmi vonatkozásai is szerepet kapnak – nem utolsó sorban rémesen izgalmas és szórakoztató is.

 

Ha létezik még a kötelező olvasmány kifejezésnek nem pejoratívan hangzó értelmezése, akkor ez a könyv (szándékosan csak egy könyvként említem) bizony kötelező minden sci-fiért rajongó olvasónak. Nyomatékosan javasolt az egészet egyben elolvasni, és érdemes közben szem előtt tartani, hogy ez egy 2500 oldalas regény, teljesen más lépték, mint amihez általában hozzászokhattunk, de Hamilton megoldja, hogy ez így, ebben a formában tökéletesen működjön. Ezután a legmélyebb tisztelettel viseltetek a szerző iránt, ez a mű természetesen a kedvenceim közé került, és bizony boldog-boldogtalannak a kezébe fogom nyomni, hogy olvassa, mert ez az elmúlt évek magyar nyelvű sci-fi megjelenéseinek egyik legjelentősebb darabja.