Főkép

Gondban vagyok, mert nagyon nehéz úgy írnom Gulyás Péter nem mindennapi thrilleréről, hogy ne rontsam el a potenciális olvasó élményét, és mégis át tudjam adni mindazt a lelkesedést, amit A végtelen térségek örök hallgatása iránt érzek. Kezdem inkább ott, hogy amikor tavaly a Margó Fesztivál vasárnapján figyeltem a szerzőt, amint regényéről, életéről, diákjairól beszél, három dolog jutott eszembe. Az első, hogy milyen fenomenális stílusa van: hogy mennyire egyértelműen tisztában van mondatainak súlyával és hatásával, hogy milyen finoman képes ironizálni, hogy milyen megragadó szimplán hallgatni – ez persze nem jelentené azt, hogy az írott szövege is ilyen remek, de már egy rövid részlet alapján egyértelművé vált, hogy írásban is sikerült átadnia mindezt. A második, hogy lenyűgöző az a szenvedély, ahogy diákjairól mesél, ahogy megéli a tanári hivatását, ahogy nemcsak tanít, de átél és megért – ez olyan jellemről mesélt nekem, ami látatlanban is hitelessé tette regényének lényegét.

 

Ezek után a harmadik gondolatom talán már magától értetődik: mindenképpen olvasni szerettem volna A végtelen térségek örök hallgatását. Végül ezt a megjelenés kisebb késlekedése után meg is tehettem, és ennek csak örülni tudok, a regény ugyanis minden téren igazolta várakozásaimat, sőt, még felül is múlta azokat. De térjünk vissza a korábbi két gondolatomra: stílus és szenvedély – mindkettőből rengeteg rejtőzik ezen a kétszázötven oldalon, olyannyira, hogy hatalmába kerítenek, befolyásolnak és teljesen átszabják a valóságérzeted. (Kicsit zavarba is jöttem, hogy amikor olvasni akartam egy másik kötetből pár oldalt, képtelen voltam figyelni, képtelen voltam élvezni a másik írást, annyira visszhangzottak bennem Gulyás mondatai.)

 

És itt elsősorban nem arra gondolok, hogy kegyetlenül jól van megírva a próza, bár természetesen ez is igaz: kimunkált, egyedi hangvétele, gyönyörű, jól eltalált képei és izgalmasan tekeredő, a „szokottnál” több figyelmet igénylő (de nem zavaros vagy túlbonyolított!) mondatfűzése pillanatok alatt rabul ejt, hogy aztán az utolsó mondatig ne eresszen. Visz magával, remek a tempója, élvezzük a finom humorát, még akkor is, amikor elkezdünk gyanakodni, hogy egyre kevesebbet értünk a történetből. Külön megnyerő, hogy – miután a regény főszereplője Gulyáshoz hasonlóan szintén filozófiatanár – a szövegben nem túlzóan, de meghatározóan (előismeret azért nem szükséges hozzá) jelen vannak különböző filozófiai gondolatok, akár csak utalás szintjén is, amik már jellegüknél fogva is adnak egy szokatlan ízt a történetnek, mintegy más szintre helyezve a thrilleres cselekményt.

 

Ez még azonban mind csak külsőség, a regény nem (csak) ezek miatt lesz olyan emlékezetes. Ezzel pedig el is érkeztünk a gondomhoz: nehéz spoilermentes szavakat találni. Mesélhetnék persze arról, hogy a cselekmény lényegében mindössze egy nap játszódik, egy telepi gimnázium egyik szóbeli érettségijének napján, amikor a helyi filozófiatanár eltűnt tanítványa nyomába ered; vagy épp arról, hogy egy haláleset miként árnyékolja be főszereplőnk előző estéjét, amiből aztán egy sokkal-sokkal rosszabb napra virrad, tele tragédiával, fájdalommal, őrült hajszával. De ez még mindig nem árul el eleget: nem beszél arról, hogy milyen különös, zavarba ejtő érzés a tanár fejében, gondolatai között élni, hogy egyszerre mennyire ellenszenves és szimpatikus alak, hogy mennyire bizonytalanná válik minden, amint előrébb haladunk a történettel.

 

Gulyás Péter remekül játszik velünk: utal és célozgat, sosem egyértelműsít, amitől egyre inkább olyan a cselekmény, mintha valami sűrű ködben járnánk, és nem látnánk tovább a következő mondatnál. Nem tudjuk eldönteni, mit miért csinál, hogy okkal működik-e minden így, és most rémisztően egysíkú és béna az, amit olvasunk, vagy okosan összerakott, aminek minden apró darabkája és csavarja újraértelmezheti az egészet. És ami a legjobb: képes arra, hogy minden alkalommal, amikor az olvasó már kezd belenyugodni, hogy igen, most rontja el végérvényesen az egészet, innen már nem tud kitalálni, akkor az egészre rak még egy lapáttal, és csak azért is tökéletesen végigkerekíti a történetet.

 

Az egész mögött pedig ott tükröződik a címadó fájdalmas beismerés, Pascal szavaival: „A végtelen térségek örök hallgatása ugyanis rettegéssel tölt el bennünket” – filozófiatanárunk pokoljárása során keresi a célt, az értelmet, a reményt valami működőre, de egyre lehetetlenebbnek tűnik vállalása. Gulyás szülői erő nélkül, légüres térben mozgó diákok tragédiájából kiindulva jut el olyan általános érvényű, örök kérdésekig, amikre képtelenség örömteli választ adni. És ami a legszörnyűbb: közben hiába ismerünk magunkra, hiába ismerünk saját kérdéseinkre, saját dilemmáinkra, nincs megnyugtató megoldás. Csak haladunk mi is előre a tanárral, ebben az őrült rohanásban a remény felé, próbáljuk összerakosgatni a darabkákat, amikről rég tudjuk már, hogy eltörtek, de mégis bennünk van, hogy hátha most, hátha majd ezúttal sikerül.

 

Ha röviden kellene jellemeznem A végtelen térségek örök hallgatását, valami olyasmit mondanék, hogy kiváló stílusban megírt, zseniálisan összerakott, érzelmekkel teli, intelligens thriller, ami annyira megmozgat, mint csak nagyon kevés regény. De ez még mindig kevés, még mindig túl keveset mond el. „Nem az számít, hogy igaz-e a történet, csak az, hogy hogyan hat azokra, akiknek elmondjuk” – hangzik el többször is, és én egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni ezt a hatást, hiába próbálkozom bekezdések óta. Ahhoz el kell olvasni Gulyás Péter könyvét. Tegyétek meg, bátran. Garantálom, hogy ti is megérzitek ezt az iszonyatos erőt, ami minden lapról, minden mondatból sugárzik.