Főkép

Ha megállítanánk az utcán pár véletlenszerűen kiválasztott embert (egy bizonyos korcsoport alatt/felett), bizonyára mindegyiknek lenne valamiféle halvány elképzelése arról, hogy pontosan mit is jelentenek a nerd és a geek szavak, de pontos meghatározást valószínűleg senki nem tudna adni róluk. Mégpedig azért, mert manapság ezek a kifejezések már annyira eltávolodtak eredeti jelentésüktől, és összeolvadtak a mainstream médiumokkal, hogy ember legyen a talpán, aki képes leásni ennek a szubkultúrának a mélyére, vagy akár csak nagy vonalakban megragadni annak leglényegét. Erre természetesen Stephen H. Segal, jelen könyv összeállítója sem vállalkozik, sőt, inkább egy kicsit meg is nehezíti az olvasó dolgát azzal, hogy már rögtön könyve címében összemossa a geekeket és a nerdöket.

 

Mert hát mi is a különbség? Mind a két kifejezés egy olyan embercsoportot jelöl, akiknek az érdeklődése és figyelme egy vagy több jól körülhatárolható témára/műfajra összpontosul. Ezek lehetnek akár filmek, sorozatok, képregények, animék vagy videojátékok, de a különböző programozási nyelvek vagy akár a musicalek is. Míg azonban a geekek jellemzően műszaki beállítottságú emberek, akik az idejük jelentős részét számítógépek és/vagy egyéb szórakoztató műszaki eszközök előtt töltik, a nerdök kevésbé techie-k, és hamarabb ugranak rá egy tizenhat-oldalú dobókockára, vagy egy Lovecraft összesre, mint egy optikai egérre. Persze ez még csak a felszíne a geekek és nerdök világának, hiszen ezeket a szubkultúrákat is bőven lehet még hova bontani, nem is beszélve az olyan vadhajtásokról, mint az otakuk, a geek girlök, a dorkok, a furryk, a fujoshik és így tovább. Különösen megnehezíti a geekek és nerdök nemcsak kategorizálását, de definícióját is azonban, hogy az elmúlt évtizedekben ezeket a korábban marginalizált csoportokat a fősodros média is egyre inkább magáéva tette, majd a hipszer kultúra elterjedésével teljesen beolvasztotta.

 

Manapság már mindenki geek, mindenki nerd, mindenki követ valamilyen sorozatot, kedveli a képregényeket, a kevésbé egyértelmű zenéket, a videojátékokat, adja tehát magát a kérdés, hogy mégis ki a fenének készült ez a könyv, csak hogy visszatérjek egy kicsit a cikk eredeti tárgyára is. Mert, hogy Segal enciklopédiájában mindenféle különösebb szervező elv nélkül részleteket, catchphrase-eket és jellemző, bizonyos esetekben már-már legendássá vált mondatokat és gondolatokat találhatunk az összes lehetséges franchise-ból, ami fontos szerepet tölt be a nerd kultúrában (oké, vannak fejezetcímek, amik állítólag az egy téma alá tartozó idézeteket gyűjtik egybe, de valójában akár úgy is leírhatta volna őket, ahogy eszébe jutnak, akkor se lenne sokkal nagyobb logikai kapcsolat közöttük). Ezeket az idézeteket, mémeket és gondolatokat aztán a szerző igyekszik kontextusba helyezni és megmagyarázni, humoros rövid kis esszék formájában (vagyis tulajdonképpen nem is ő, hiszen Segal legjobb esetben is szerkesztője csak a kötetnek, a leírásokat és kommentárokat valódi geek és nerd szakértők követték el).

 

Viszont sajnos két dologgal adós marad a könyv: egyrészt azoknak, akik ismerik az adott franchise-t, játékot, filmet, stb., nem igazán ad újat, vagyis egy vérbeli nerd (vagy geek) nem találhat igazán sok hozzáadott értéket a leírásokban, másrészt pedig nem helyezi meta-kontextusba a cikkelyeket, és az egymással való kapcsolatukat sem mutatja be. Mert manapság már tényleg minden mindennel összefügg. Ezeket a mondatokat és idézeteket nem lehet önállóan vizsgálni (vagyis lehet, de sokkal érdekesebb, ha nem így teszünk), hanem az intertextualitásnak és az internetes mémgyáraknak köszönhetően egymáshoz való viszonyukban lehet csak őket tényleg napra készen azonosítani. Ez így lehet, hogy elsőre zagyvaságnak tűnik, így inkább megpróbálom egy példával illusztrálni. A „the cake is a lie” catchphrase a Halo című puzzle/FPS játék egyik tételmondata, aminek jelentése a várt jutalom szükségszerű elmaradása. A játékban a GlaDOS nevű számítógép végig azzal áltatja a főhőst, hogy a kísérletnek, amiben részt vesz, a végén majd tortát kap. Aztán idővel a falakon elkezdenek feltűnni ezek a kriptikus üzenetek, amik szerint a torta csak átverés. Ez a mondat aztán a játék kontextusából átkerült az internetes szlengbe, és minden, várható csalódással és átveréssel járó dologra rámondható lett, hogy „the cake is a lie”. Aztán ez az összekacsintás tovább bonyolódott, amikor a Halo-t készítő Valve stúdiónak kijött a Team Fortress című játéka, amiben szerepelt egy Spy nevű figura, akinek az volt a fő skillje, hogy át tudott alakulni más karakterekké. És már el is jutottunk a „the cake is a Spy” meta-mémig, ami ismét egy másik nerd csoport (a Team Fortress játékosok) világába hozta be ezt a catchphrase-t. Persze, tudom, hogy ez a fajta keresztkategorizálás már sok lenne a felületes ismerkedőknek, engem viszont (és a többi advanced-level nerdöt és geeket) valószínűleg csak ilyesmivel lehetne berántani. Mert, legyünk őszinték, mi azért már mind ismerjük ezeknek a mondatoknak a nagy részét. Vannak itt „tanítások” (ahogy a könyv szerzője nevezi őket) a Harry Potterből, különböző képregényekből, az X-Aktákból, a Dűnéből, az Indiana Jonesból és így tovább, tehát valóban eléggé széles a skála, de igen, azért a döntő többségnek ez belépő szint.

 

Hogy akkor mégis kinek lehet ajánlani a könyvet? Nos, leginkább azoknak, akiket ez az egész popkultúra/mémkultúra, vagy nevezzük bárhogy, csak távolról és óvatosan érdekel. Nekik tényleg érdekesek lehetnek az amúgy valóban informatív leírások és történetek (esetleg az apukák és anyukák is megérthetik végre, miről beszél a gyerekük nap mint nap), azonban ennél sokkal többet nem érdemes várni a kötettől. Jó levenni a polcról és időnként beleolvasgatni (a borító design például nagyon szép), és pár esetben tényleg meglepődni egy-egy kifejezés eredetén (főleg, hogy a legtöbb már mutálódott, evolválódott formában kerül elénk, lásd a Halo-s torta), de a nerd/geek barátodat csak óvatosan lepd meg ezzel a szülinapján. Nehogy aztán később n00bnak tartson.