Főkép

Évekkel ezelőtt olvastam Mark Bowden könyvét, A drogbáró halála címűt. Ez gyakorlatilag Pablo Escobarról, a híres/hírhedt kolumbiai drogkartell vezetőjéről szólt, illetve arról, miként próbálta meg a helyi kormány és az USA néhány szervezete börtönbe csukni, majd amikor ez nem sikerült, kiiktatni. Dokumentumregényszerűen megírt könyv, aminek igazából nem a cselekménye maradt meg bennem, hanem az erkölcsi summázata: a világ legnagyobb hatalma, az USA nem boldogul a törvény és a rend eszközeivel, ezért olyan módszerekhez folyamodik, melyek eredményessége ugyan vitathatatlan, viszont éppen ezért elvesztik az erkölcsi fölényüket, gyakorlatilag az államot egy drogkartell szintjére helyezik – ez pedig akárhogy nézem, cseppet sem szívderítő. Ez a regény 2001-ben jelent meg.

 

Négy évvel később pedig megjelenik Don Winslow regénye, a Drogháború, majd újabb tíz év elteltével A kartell. Helyileg ugyan pár határral közelebb vagyunk az Államokhoz, azonban a történet ugyanaz: a drogháború még mindig tart, és a jelek szerint egyre kevesebb esély van a nyerésre. Itt már nincsenek jófiúk, az egymással és a hatóságokkal is harcban álló kartellek és kisebb bandák véres harcot vívnak az északra vezető utakért, a lefizetett politikusokért, rendőrökért, vámosokért, pillanatnyi érdekeik szerint váltogatva szövetségeiket, gyakorlatilag bárkivel együttműködnek. Ugyanez a helyzet a másik oldalon is, hiszen regény központi alakja, a veterán DEA ügynök, Art Keller bárkivel képes információt cserélni, csak hogy célja, az egyik kartell fejének kiiktatása teljesüljön. Egyszer valahol azt mondja magáról, hogy ő Ahab kapitány, akinek a fehér bálna megtalálása az életcélja – és ez sajnos teljesen igaz, mindent ennek rendel alá.

 

A könyv tíz év folyamatos vérengzés krónikája, amikor gyakorlatilag bárki áldozatul eshetett az erőszaknak, és a durvább helyszíneken még arra sem volt esélye, hogy a rendőrség vagy a mentők kijöjjenek hozzá. Ez sajnos nem csak az írói képzelet szüleménye – tavaly év végén az egyik internetes portálon olvastam egy cikket, amelyikben azt taglalták, milyen jó dolgok történtek 2016-ban a világban. Itt például szerepelt, hogy Ciudad Juárezben sokat javult a közbiztonság, mert már nem ölnek meg annyi embert, mint korábban. Winslow könyvében részletes magyarázattal szolgál a okokra, hiszen megírja, miért kellett a legvéresebb évben (2010) naponta nyolc embernek meghalnia ebben a városban.

 

Ez a végtelenbe vesző erőszakáradat érzésem szerint visszahatott Winslow prózájára. Itt nincs humor, nincs vicc, nincsenek rövid leírások és párbeszédek, hiányzik az olasz gengszter emészthető figurája. A kartellban semmi vicces nincs, hangulatát tekintve kicsit olyan, mint az első világháborús lövészárok, a sokadik hét, a sokadik roham és tüzérségi tűz után, amikor igazából senki sem reménykedik a túlélésben – a résztvevők egyszerűen belefásultak a helyzetbe, minden szörnyűség megszokottá válik, amiből csak még sokkolóbb borzalom képes kizökkenteni őket – ideig-óráig. Az igazán borzasztó az, hogy nincsenek bérelt helyek, és hiába halnak meg menetrendszerűen a bűnszövetkezetek vezetői, akkora hatalomról és pénzről van szó, aminek következtében garantált az utánpótlás, valaki vagy éppenséggel egyszerre több valaki igyekszik egyre fentebb a ranglétrán, és ennek érdekében bármi megengedett.

 

Winslow írói nagysága abban rejlik, hogy mindezt letehetetlen módon írta meg, minden „borzasztóság” ellenére muszáj tovább olvasnunk, és bár tudjuk, ez csak rosszabb lesz, azért bízunk abban, hogy nem minden politikus/rendőr/ügynök megvásárolható, és nem minden becsületes újságíró/rendőr/politikus végzi a hullaházban. Azt pedig kifejezetten szimbolikusnak érzem, hogy mindkét regény gyerekekkel kezdődik: az előzőben csecsemővel az anyja karjaiban indít, itt pedig gyereksírással – csak éppen mindkét képhez azonmód erőszak kapcsolódik.

 

Érdemes a két könyvet egymás után elolvasni. Nemcsak azért, mert gyakorlatilag egymás folytatásaként tekinthetők, hanem mert látjuk, miként „fejlődik” a drogbiznisz, ami alatt nemcsak az egyre véresebb erőszakot értem, a korábban ettől megkímélt civil lakosság bevonását, hanem például a tudatos médiahasználatot is. A kartellek fizetett hirdetések útján üzennek egymásnak és a társadalomnak, illetve gyakorta közzéteszik a kivégzéseket, csak hogy mindenki tudja, mire számíthat.

 

A másik fájó pont a történetben, a maroknyi idealista értelmiségi (újságírók, fotósok, orvosok) lassú eltűnése, szellemi leépülése. Ki az életveszély miatt marad csöndben, másokat megölnek, van akit megfenyegetnek, a maradékot lefizetik – a könyv elején másfél oldalon keresztül sorakozik annak a 128 újságírónak a neve, akik ebben a tíz évben áldozatul estek a drogháborúnak. Annak a háborúnak a nevesített áldozatai ők, amelyet nyugodtan mondhatunk az USA leghosszabb háborújának, és amelyet a nyilvánvaló katonai fölény ellenére, a mai napig nem tud megnyerni. Abban pedig már hátborzongató paradoxont érzek, hogy a helyzet pontos értékelését egy rosszfiú mondja ki – amíg az USA lakói szinte korlátlan mennyiségben vásárolnak kábítószereket, addig a helyzet nem fog megváltozni. Ezt viszont nem a határtól kívül kell megoldani, hanem a határokon belül.

 

A háború eldurvulásának krónikáját írta meg alapos kutatások után, valós szereplők és események felhasználásával Don Winslow, s ezzel együtt átfogó képet nyújt a mexikói drogvilágról, pénzről, erőszakról, korrupcióról – emlékezetes, letehetetlen és érzésem szerint alapvetés lesz a következő évek hasonló regényei számára.