Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Robert Kirkman – Charlie Adlard: The Walking Dead – Élőhalottak 12. – Idegenek között

Nagyon izgalmas, hogy kedvenc zombis képregénysorozatunkban újra központi kérdéssé vált a remény. Meglehetősen régóta nem találkoztunk még csak a lehetőségével sem – talán még a megszállt börtön volt az utolsó reménysugár szereplőink alig-alig életében (ami után feltűnt a Kormányzó, kioltva még ezt a halvány örömöt is). Nem árulok el azzal nagy meglepetést, ha megemlítem: ezúttal is mintha felcsillanna a remény valami jobbra, valami boldogabbra, valami nyugalmasabbra (vagy egyáltalán: valami másra, hiszen bármi jobb, mint mindennap a túlélését harcolni). De vajon tényleg van bármi esély arra, hogy ezúttal működni fog? Döbbenetes, hogy Robert Kirkman ezúttal is milyen természetességgel játszik az érzelmeinkkel: akárcsak a szereplők, mi is őrlődünk, hogy el merjük-e hinni a csodát.

 

Pedig amikor egyértelművé vált, hogy mi lesz a központi témája a mostani kötetnek, kicsit csalódottan sóhajtottam fel, hiszen már korábban – az előbb emlegetett börtönnél – láttunk egy hasonló történetirányt. A bennem lakozó kisördög szinte már felnevetett, hogy na, igen, most lett önismétlő a The Walking Dead. Erre az Idegenek között nem rácáfolt minden előfeltevésemre?! Azzal ugyanis nem számoltam, hogy Rick és társai közel sem ugyanúgy élik meg a mostani reménysugarat, mint anno a védett-felszerelt börtönt. Okultak akkori tapasztalataikból, az azóta eltelt hónapokban átéltek egy-s-mást a vadonban, és teljesen máshogy fogadják Douglas Monroe közösségének létét.

 

Szívszaggató figyelni, miként küzdenek Rickék az érzelmeikkel. A csapat egyik része szkeptikus, hiszen ebben a világban elképzelhetetlen, hogy bármi jó is történjen. A többiek pedig engednek szívük vágyának, és el merik hinni, hogy olykor akár csoda is történhet. De ez még mind semmi: mi lesz akkor, amikor sem elsőre, sem másodjára nem csalódunk a „csodában”? Mikor lehet megnyugodni? Mikor lehet elengedni magad, nem felrezzenni minden apró neszre, nem szemmel tartani mindenkit, hogy vajon mikor támad meg téged? Lehetséges egyáltalán ez? „Nem lesz tartós. Sosem az. Élvezd ki, amíg lehet, és imádkozz, hogy ne puhuljunk el, mire véget ér.” – hangzik el a kötetben, és belegondolni is szörnyű, milyen életfelfogás kell ahhoz, hogy ilyet mondjon az ember.

 

Nemcsak azért, mert borzasztó folyton megkeményíteni a szíved, és még véletlenül sem engedni neki, hogy reménykedjen, hanem azért is, mert feltételezi: ha boldog vagy, csak gyenge lehetsz. Ha képes vagy élvezni a nyugalmat, ha el tudod engedni magad annyira, hogy banális, mindennapi dolgok foglalkoztassanak, akkor rögtön „elpuhulsz”. És amikor az ember ráadásul mindezt nemcsak felnőttől hallja, hanem egy kisfiútól is... Nem hittem volna, hogy valaha is ezt írom, de újfent Carl hatott rám a legerősebben, reakciói minden résszel egyre fájdalmasabbakká válnak, és most megint meglepő éleslátással látja a helyzetüket. De vajon tényleg gyengébb lesz az ember, ha nem kell mindennap élet-halál kérdésekben döntenie? Kirkman mintha visszamenőleg értelmezné újra a karakterek döntését: biztos, hogy az ilyen keménységgel meghozott döntések „jó” döntések?

 

Az Idegenek között ráadásul felveti azt a kissé mulatságos kérdést is, hogy mennyire lehet újra beilleszkedni a társadalomba, mennyire lehet újra felvenni a szürke hétköznapok ritmusát. No persze ez önmagában még nem mulatságos (annál jóval jelentősebb, hiszen arra utal, hogy tud-e az ember még „normális” életet élni ilyen tapasztalatokkal a háta mögött), viszont általa Kirkman figuráinak határozottan a humorosabb oldalát látjuk meg. Mondjuk ezt sem hittem volna: hogy valaha még fogunk könnyedén nevetni ebben a képregényben.

 

Meglehetősen sokszínű kötet lett ez a tizenkettedik rész: vannak benne nyugalmas és akciódús jelenetek is, a szereplők sok mindent élnek át, és persze megint egy olyan folytatás előképét veti fel, ami engem legalább annyi kérdés feltevésére és átgondolására fog ösztönözni, mint a mostani epizód. De hogy ne csak dicsérjem mindig, muszáj megjegyeznem, hogy kissé mintha elsikkadt volna Eugene szerepe az eseményekben – vagy legalábbis vártam volna még további interakciót vele. Vagy ez majd a következő részben fog következni? Az biztos, hogy én nem fogok panaszkodni, ha az Élőhalottak új magyar kiadója 2017-ben is három új kötettel fog megörvendeztetni minket...

 


Szabó Dominik - 2017. január 10.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!