Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Jónás Tamás: Törzs

Bár sokan szeretik kongatni a vészharangot a kortárs irodalom felett (persze elsősorban azok, akiknek a nagybetűs IRODALMAT Jókai, Mikszáth, Móricz vagy Dickens, Tolsztoj és Stendhal jelenti, és akik nem is nagyon vesznek a kezükbe semmit kortárs alkotóktól), alighanem tény, hogy jelenleg nem a magyar líra fénykorát éljük. Így mindig örülni lehet annak, ha egy fiatal, de mégis jelentős költő kötete lát napvilágot: mint jelen esetben Jónás Tamástól a Törzs.

 

A Törzs nemrégiben a Magvető új versesköteteket felvonultató sorozatában, az Időmértékben jelenhetett meg, amely véleményem szerint az egyik leginkább megsüvegelendő vállalás volt az utóbbi időkben a hazai kiadók részéről, ugyanis csupa olyan költő kap benne helyt, akik valódi minőséget képviselnek (hogy mást ne is említsek: W. G. Sebald vagy Al Berto), és ezek az egymás mellett is jól mutató, keménykötésű kiadványok viszonylag még elfogadható árban is vannak.

 

Akik követik az alkotót a Facebookon, azok már találkozhattak ezekkel a versekkel (Jónás hetente több tucat művét tölti fel ide), de azért mindenkinek érdemes kézbe vennie ezt a kötetet; ha kedvelik a cigány származású szerző művészetét, akkor azért, ha meg még nem olvastak tőle, akkor ez pont jó alkalom a megismerkedésre. Ahogy várható, ebben a vékonyka kis kötetben is fontos szerepet kapnak azok a versek, amelyek a szerző származásából és sanyarú gyermekkorából is eredő magány érzetét mutatják be igen plasztikusan.

 

 

 

 

 

 

 

 

Régi tavaszi én

Látod, az égen hány kék máz van?
Látod a Holdat a fénycsapdában?
Harminc éve az égbolt más volt:
pajtában ragyogó szem a Hold.

Lódobogások a déli harangok,
enyhe lökések a lusta szelek.
Villanydrót pengette a hangot
kátrányhólyagos utca felett.

Sapkákkal labdáztak a srácok,
padra csücsültek a házak előtt
bácsik, nénik, a csitri virágok,
s vén fákat maszatolt be a zöld.

Villamosok csöngetnek az égen,
messzire szöknek a fémrepülők.
Én vagyok itt, aki, csak, mint régen,
hangyát nézni a földre ülök.

 

Más esetekben inkább a költő játékos kedve, és formabontó szándéka érhető tetten.

 

Végképp másnak

 

Ez is a tél. Mutatom. Lehet hó az utakon. Fekete utcák.

Varjak. Csendek. Lehetnek. Itt-ott füst. Vagy berregés.

Mozgás. Kevés. Nehéz kabátok. Néha bátran, lobogó hajjal

átszaladhat egy-egy szerelmes nő a tájban. Gyerekek,

ritkán. Bennük nyár van. Suttog az idő a változással.

Süket és néma. Szétfolyt tejföl az ég maszatja. Állsz alatta.

Egymásnak dőlnek házak, ifjak. A vének isznak. Falu lesz

minden város újra. Fázik a srácok ujja. Szemek és szívek

gombnyi lángja itt-ott. Éjszaka ébrednek a vágyak. Szűk

kis ágyak. Pislog az éjszaka nyugalma. A kozmosz alja

átfagy, fekete ujja a Földet túrja. Titkot babrál tavaszig.

Ilyen a tél. Sokat remél. Van, hogy fehér. Sok a gazdag,

több a szegény, aki örül, ha már havazik.

 

A Törzset olvasva azt hiszem, senkiben sem merülhet fel az, hogy nincs jó kortárs magyar líra (mondom ezt még úgy is, hogy ez a kötet nem emelkedik ki a szerző életművéből, csak gond nélkül „hozza a szintet”); erről pedig mindenki meggyőződhet maga is, ha elolvassa. Álljon itt még egy utolsó példa:

 

Genezis:

 

Megteremtette akkor az embert,

nyugtalan-reménytelen szívűt,

legyen, aki túléli, és ha kell,

legyen, aki számon tartja őt.

S látta, hogy magányos úgy az ember,

elpusztíthatja a szenvedés –

növényt, állatot és vizet teremtett,

és látta, hogy még ez is mind kevés.

Az ember szeme csukva volt a Földön,

mint sebesült, ki tüdőlövést kapott,

csak hörgött, szája habzott, és vonaglott –

és ő fölé rakott Holdat és Napot.

Megmozdult az ember, szíve dobbant,

remegő teste feltápászkodott,

sírni kezdett, hangosan zokogni,

sírt hat éjszakát és hat napot.

A hetedik nap megvigasztalódott,

eldőlt egy ifjú almafa alatt,

aludni kezdett, súlyos, néma álma

teremtője előtt titok maradt.

Az vihart küldött rá, de fel nem ébredt,

nappal hiába szárította ki,

vadállat testét fel hiába tépte,

nem hagyta titokzatos álmait.

Az Úr attól tartott, hogy már nem élő,

és megpróbálta visszacsalni őt,

fejéről hajszálat tépett, s teremtett,

hogy legyen kivel beszélnie, nőt.

És felébredt az ember, látta mását,

és átkarolta, vele vacogott.

Átkozódni kezdtek, és estére

elhagyták a paradicsomot.


Bak Róbert - 2017. január 7.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Jónás Tamás) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!