Főkép

Alighanem vitathatatlan tény, hogy az idei év világirodalmi szenzációja Roberto Bolaño főművének, a 2666-nak a hazai megjelenése. Ez a majd 900 oldalas monstrum a legendás chilei író életművének csúcsa (a magyarul már szintén elérhető Vad nyomozókkal egyetemben), és egyúttal a 21. századi irodalom megkerülhetetlen alkotása is. Ez a nagyregény tökéletesen kelti életre a halál elől menekülő alkotó toposzát, ugyanis ezt már akkor kezdte el írni a dél-amerikai, amikor tudta, hogy halálos beteg, és már csak hónapjai voltak hátra (egyedül a májtranszplantáció menthette volna meg; halála idején harmadik volt a szervátültetésre várók listáján).

 

A 2666 az egyik legnehezebben és legtöbbféleképpen értelmezhető alkotás, amibe belefuthat az ember, mert ez az öt, egymással lazán összefüggő kisregényből álló mű annyi hivatkozási pontot és értelmezési lehetőséget kínál fel, amivel maradéktalanul egyetlen olvasó sem képes megbirkózni. De miközben küzdünk a nagy, átfogó történet nyomasztó hiányával, és keressük a kapaszkodókat, folyton folyvást belefutunk a chilei író zsenialitásának bizonyítékaiba. A monstrum középpontjában egy legendás német író, Benno von Archimboldi, és a Santa Teresa-i sorozatgyilkosságok állnak, melyekhez azonban csak lassan, iszonyat lassan közelítünk.

 

Az első rész, a „Kritikusok könyve”, négy irodalomtudós (egy francia, egy spanyol, egy olasz és egy angol) kapcsolatára koncentrál, akik feltett szándéka, hogy megtalálják a rejtőzködő, Nobel-esélyes szerzőt, hogy ha csak egyszer is, de beszélhessenek bálványukkal. Ez a rész a mai európai értelmiség helyzetét mutatja be ragyogóan, néha már-már paródiába hajlóan. Ugyanis ezeknek az embereknek csak és kizárólag az irodalom számít, ez tölti ki mindennapjaikat, ez mozgatja és élteti őket, miközben ők egy, a valóságtól hermetikusan elzárt burokban élnek, ahova még csak alig-alig szűrődik be a Mexikóban történt szörnyűségek híre. Megfojtja őket saját hipertoleráns viselkedésük, mely egészen groteszk módon működteti a köztük kialakult Ménage á trois-t, és amely elfedi előlük (és előlünk) a valóságot.

 

A második rész, az „Amalfitano könyve”, melyben a chilei származású, ám Mexikóban élő irodalmár vergődését követjük nyomon, aki ebben a sivatagi pokolban próbál boldogulni 16 éves lányával. Ő már származásától, sorsától, lakóhelyétől fogva is közelebb kerül a valósághoz, őt már foglalkoztatja a való élet, és az ebben elfoglalt helye is, de meglehetősen nehezen értelmezhető módon. Ugyanis hiába vannak mindennapi problémái (ilyen a gyökértelensége vagy az emberi kapcsolatok hiánya), mégis úgy akar megtanulni valamit az életről, hogy egy ruhaszárító kötélre kiakasztott könyvet figyel, nap mint nap (Marcel Duchamp után szabadon). És az ő feladata lenne majd segíteni az Archimboldit kereső európaiakat, vagy megvédeni a lányát a gyilkos(ok)tól...

 

A harmadik rész, „Fate könyve”. Fate, vagyis „Sors” egy afroamerikai származású újságíró, akinek nem hiába ez a neve, ugyanis az ő általa képviselt szál azonnal egy halállal, mégpedig az anyja halálával indul (halálból pedig később nem lesz kevés, de nem ám). Éppen ezután két feladatot kell teljesítenie. Először Detroitba utazik, hogy interjút készítsen a Fekete Párducok egyik alapító tagjával, Barry Seamennel, akinek végighallgatja egy templomban tartott beszédét, mégpedig a VESZÉLY, a PÉNZ, az ÉTEL, a CSILLAGOK és HASZNOSSÁG témakörében. És aztán erről olvasunk hosszasan.

 

Hogy mi van? Hogy jön ez ide, meg mi értelme van? Erre mi szükség? Ez a rész tökéletes példája annak, sosem tudhatjuk előre, hogy amit épp olvasunk, annak van-e valami mögöttes értelme, jelez-e nekünk valamit előre, vagy sem. Sok esetben, ami épp előttünk van, annak semmihez sincs köze, nincs mögöttes tartalma, csak úgy beleékelődik egy történet- vagy szövegszilánk a nagyregény húsába; azonban ebben az esetben van, mégpedig az, hogy itt Bolaño rávilágít a mexikói események mozgatórugójára, még ha nagyon áttételesen és nehezen értelmezhetően is. Nem csoda, hogy Fate nem sejti, mert mi sem. Pedig jó lenne, ha tudná hova megy, ugyanis a következő kiküldetése a déli szomszédhoz vezet, ahol tudósítania kell egy bokszgáláról. Az újságíró itt már nyakig merül a valóságba (a szegénységbe, a korrupcióba, az amerikaitól gyökeresen eltérő életbe, az erőszakba és a gyilkosságokba), azonban neki még szerencséje van, megmenekülhet.

 

A negyedik rész a „Gyilkosságok könyve”, ami egyfajta groteszk bűnkatalógus, egy végeérhetetlen és monoton litánia, amiben nem kevesebb, mint 112 meggyilkolt nőről olvashatunk részletező pontossággal. Mint kiderül, Santa Teresa a földi Pokol. Ez a rész maga a sokkoló realitás, a mexikói mélyszegénység, a kizsákmányolás, a jövő nélküliség, a kilátástalanság, a korrupció, a hatóságok teszetoszaságának és gyilkosságoknak realitása. Ebben a részben alakul ki legkevésbé egységes történet. Bolaño gondosan vigyáz rá, hogy csak fragmentumokat, történetszilánkokat kapjunk – ahol már kezdene összeállni és irányt szabni az eseményeknek valami, ott rögtön közbelép, és szétrobbantja azt. Pedig elő-előkerül egy-egy alak (rendszerint nyomozók), akik köré szerveződhetne a cselekmény, de sosem vesz ilyen irányt a történetünk.

 

Ez a rész egyúttal azért kimagasló, ám megterhelő is, mert nemcsak bemutatja a gyilkosságokat, a hatóságok tehetetlenségét, és az egyre fásultabbá váló közhangulatot, de magát a mindenkori olvasót is ebbe az állapotba taszítja. A tizedik, huszadik, ötvenedik gyilkosság után egyszerűen már nem tud meghatni a halál, nem érdekel bennünket a tragédia. Mi is olyanná válunk olvasás közben, mint maga a világ: fásulttá, közönyössé, érdektelenné. Próbáljuk ezeket a rémségeket figyelmen kívül hagyni és másra koncentrálni; ha lehet röhögni, teli torokból (például azt ismered, hogy „milyen a tökéletes nő? Hát félméteres, nagy fülű, lapos fejű, fogatlan és nagyon rusnya. Miért? Hát azért félméteres, hogy éppen a derekadig érjen, barom, nagy fülű, hogy könnyen irányíthasd, lapos a feje, hogy legyen hová tenni a sörödet, fogatlan, nehogy megharapja a farkadat, és nagyon rusnya, hogy egyetlen seggfej se vegye el tőled.”).

 

A záró egységben, „Archimboldi könyvében”, megismerhetjük a legendás író eredettörténetét. Kora gyermekkorától kezdve, a világháborús élményein át, az íróvá válásán keresztül egészen a 21. századi jelenig, és kiderül mi köze is van neki, a nyolcvan éves írónak a mexikói eseményekhez. Számomra ez a rész volt a könyv legerősebb szakasza, többek között azért, mert ez az egység imitálja legjobban egy valódi kisregény működését, és azért, mert olyan zseniális betéttörténetek vannak benne, melyek bármelyikét elfogadná magának a legtöbb író főműve alapjaként.

 

A 2666 egy olyan nagyregény, ami egész egyszerűen megkerülhetetlen az irodalmat kedvelők számára, és amely olyan gazdag, hogy szinte bármennyi olvasást elbír, mégsem „kopik el”. Ebbe a műbe a chilei mester érezhetően bele akart zsúfolni annyi mindent a világ jelen állapotával kapcsolatban, amennyire csak képes volt. Olyan rövid betéttörténeteket és olyan nehezen értelmezhető képeket ad („Pelletier szobájában hiányzott egy darab a vécécsészéből. Első látásra fel se tűnt, ám ha felhajtotta a vécé tetejét, a hiányzó rész hirtelen ott termett, szinte mint a kutyaugatás.”), amelyekhez folyamatosan kénytelenek vagyunk visszakanyarodni, mert nem eresztenek. Ha valaki esetleg még nem tudná, hogy mit vegyen karácsonyra, annak nagyon tudom ezt a könyvet ajánlani.