Főkép

Ezt is megértem: újra megjelent magyarul az egyik legjobb Lucky Luke történet – legalábbis a Mississippis kalandon kívül ez tetszett a legjobban, amikor sok-sok évvel ezelőtt megvettem az újvidéki kiadást. Mai szemmel persze látom már annak a verziónak minden hiányosságát, de ettől még nem változik meg a véleményem: ez akkor is az egyik legjobb LL-sztori. Ami bizonyos szempontból érdekes, hiszen eredetileg harmincharmadikként jelent meg a sorozatban, szóval nem érvényes rá az újdonság varázsa, miként nagy valószínűséggel a legjobb ötleteket eddigre már papírra vetette a szerzőpáros.

 

Azonban itt egy olyan vadnyugati mesével rukkoltak elő, ami teljesen eltér a korábbiaktól, nincs olyan lényeges eleme, amelyet az előző számokban már felhasználtak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a felvonultatott szereplőgárda eltérne a kliséktől, a Morris-Goscinny páros szokás szerint épít az olvasó prekoncepciójára, az angol úriember, a gátlástalan földbirtokos, a komornyik, a kocsmáros, a modortalan tehénpásztorok gyakorlatilag nem tesznek mást, mint hozzák a kötelező figurákat. Bár sietve hozzáteszem, hogy pusztán idő kell az alaposabb ismerkedésre, aminek eredményeként aztán megismerjük egyediségüket. Gondolok itt például a kocsmárosra és kedvenc italára, vagy a komornyik döntésére az utolsó oldalakon.

 

Bár a szereplők fontosak, véleményem szerint igazából a cselekmény az, ami a többi LL-kötet fölé emeli A zöldfülűt. Haláleset és öröklés – ez a kettő annyira hálás téma, hogy a királydrámáktól kezdve a romantikus regényeken át a ponyváig mindenhol megtalálható. Érthető, hiszen megvan benne az a megszokottól eltérő esemény, ami miatt az izgalmakra, kalandra vágyó énünk kézbe veszi ezeket a történeteket. Aztán a főszereplő találkozik a kihívással, aminek eredményeként kiderül, miként boldogul az egyszerű kisember (oké, ez ebben az esetben nem érvényes) a számára új viszonyok között, hogy nemesedik jelleme a nehézségek hatására. Vagy épp ellenkezőleg, miként morzsolódik, korcsosul a körülmények és saját döntései hatására.

 

Igen, ez a képregény felfogható fejlődéstörténetként is, hiszen a címlapon szereplő angol ifiúr a történet végén már másként látja a világot, mint amikor lelép a vasúti kocsiról és szembenéz a rá várakozó helybéliekkel.

 

Lucky Luke szerepe ezúttal kettős. A hagyományok szellemében rá hárul az őrangyal szerepe, aki nélkül a vadnyugat teljesen elvadulna, és a kemény körülmények között élő egyszerű emberek alulmaradnának a rosszarcú banditákkal szemben. Ezúttal azonban sokkal kedvesebb dolga van, igazából legalább a sztori felében pusztán jelen van, mivel a zöldfülű védence magától is boldogul, és csak időnként szorul segítségre, útmutatásra. Ezúttal azonban a mintha kétirányú lenne az információáramlás, és valami újat Luke is megtanul a kártyaasztalnál.

 

Természetesen a történet vége nem lehet más, mint a szokásos zárókép, melyen Luke dudorászva ellovagol a lemenő napkorong irányába.