Főkép

Borsó Endre közönséges kisfiú – azaz hogy mégsem egészen, hiszen nemcsak hogy él-hal a vámpírtörténetekért, de a legjobb barátja is egy vámpír: Kövönkövi Teofil, aki a közeli temetőben lakik népes családjával. 

 

Teofil nem jó útra tért vámpír, hanem mintha csak Drakula dohos köpenyéből pottyant volna ki: nem tagadja meg magától a vért, éjszaka áldozatok után röpdös, az emberi szokásokról csupán zavaros elképzelései vannak, és az sem zavarja, ha kicsit büdös. Mégis összemelegszik Endrével, akivel összeköti a vámpírponyvák iránti rajongása, és a harmadik kötetre barátságuk már úgy-ahogy szilárdnak mondható. Néha összevesznek, néha mindkettejüknek nehezére esik igazán önzetlennek lenni, de minden bosszankodás mellett is egyértelmű, hogy sok bennük a közös vonás.

 

Az előző kötetekben Endre megismerkedett Teofillal és tejivó kishúgával, Amáliával, részt vett egy vámpírbálon, megmenekült barátja vérszomjas rokonságától, és befogadta a társasházuk pincéjébe Teofilt a koporsójával egyetemben, de egyre nehezebb titkolnia a szülei elől, hogy egy vámpírral barátkozik. Szerencsére nincs az a szülő, aki komolyan elhinné, hogy édes gyermeke vámpírral cimborál, ezért Endre egyre pimaszabb meséket talál ki, hogy éjszakai kiruccanásait leplezze.

 

A sorozat harmadik kötetében nem várt nehézséggel kell megbirkózniuk: Endre szülei nyaralni készülnek Felsőkisbatyuba, ahova Teofil is szeretné követni Endrét – de hogyan juttassák el a koporsóját, amiben nappal aludni szokott, feltűnés nélkül a faluba? És hogyan utazhat éjszaka egyedül két gyerek a vonaton, akik közül az egyik ráadásul vámpír, akinek sejtelme sincsen, hogyan illik viselkedni az emberek között?

 

Míg Teofil számára a leghétköznapibb emberi tevékenységek is fejtörést okoznak, és vérszomjas szörny létére gyámoltalanul tipródik a szokatlan helyzetekben, Endrének a saját maga által kiagyalt hazugságokkal gyűlik meg a baja. Egyik fiú sem tökéletes, sokszor hibáznak, megsértődnek egymásra, de mégis kitartanak a barátságuk mellett – azt hiszem, az olvasók között is van olyan gyerek, aki annak örül, hogy nem rettenthetetlen hősökről, hanem hozzá hasonló, bizonytalankodó, néha undok, néha kedves srácoknak drukkolhat.

 

A lányom hamar nagy rajongójává vált a sorozatnak, elmondása szerint azért, mert úgy ijesztő, hogy közben nem is, miközben végig izgalmas marad. A hercegekkel menetrend szerint összejövő hercegnőket unja, itt viszont sejtelme sincsen, hová fog kilyukadni a történet. (Nem tudja még, hogy a nagyobb lányoknak íródott könyvekben a lányok a vámpírokkal jönnek össze menetrend szerint – de addig is itt van A kis vámpír és a kalandok a temetőben és a lakótelepen.)

 

A klasszikus német gyerekmese rendkívül népszerű hazájában, de szerte a világon másutt is, az első megjelenése óta eddig több mint harminc nyelvre fordították le (a sorozat első kötete 1979-ben jelent meg). Hogy Magyarországra miért csak most jutott el, rejtély, de a kiadáson egyáltalán nem érződik a por. Endre és Teofil barátsága ugyanolyan lebilincselő egy mai gyerek számára is, és a magyar fordítás (Nádori Lídia munkája) is szórakoztató és ötletes.