Főkép

W.G. Sebald Természet után című kötetének megjelenése tipikusan az az eset, amikor nem tudom, hogy örüljek-e inkább vagy szomorkodjak; hisz egyfelől a német íróóriás az egyik legkedvesebb szerzőm, másfelől ez a könyve volt az egyetlen, ami még eddig nem volt magyarul elérhető – így ezzel a vékonyka kötettel végleg lezárult a páratlanul gazdag Sebald-életmű magyar nyelven is. És ami külön érdekesség, hogy így utoljára a szerző első, ám korántsem kiforratlan művét vehetjük kezünkbe, amiben már kivétel nélkül megtalálható minden olyan elem, témakör és motívum, ami a későbbi regényeiben is szerepet kapott.

 

Míg a Kivándoroltakban négy életrajz szolgált kulcsául egy ötödiknek (Sebaldénak), addig ebben a prózaverses kötetben három ember élete elevenedik meg a ciklusokban: egy festőé, egy utazóé és megint csak a szerzőé. Az első alak, Matthias Grünewald, messze a legtitokzatosabb. Mindössze annyit tudunk róla, hogy az 1500-as évek elején élhetett Frankfurt környékén, és főleg vallásos témájú táblaképeket festett, azonban művei java része mára már megsemmisült. Konkrét életrajzi adatok alig ismertek. Az író ezen információmorzsák alapján, egy-egy motívumot középpontba állítva és kibontva kelti életre az érzékeny lelkületű festőt. És ahogy Sebald ismerőinek sejthető, ezek a motívumok végtelenül finom hálót alkotva kapcsolódnak egymáshoz, hogy a festészet, a korabeli találmányok, az irodalmi utalások, a zsidóüldözések, a finoman ábrázolt családi kapcsolatok és a melankolikus leírások egy pillanatra visszahozzák az életbe a félezer éve halott mestert.

 

A második alak tökéletes ellentéte Grünewaldnak, hisz a 18. századi felfedező és biológus, Georg Wilhelm Steller élete napról napra pontosan dokumentálva van. Így itt nincs is helye semmiféle utalásos építkezésnek, hanem pár soros szakaszokban követjük tetteit Szentpétervárra érkezésétől kezdve, a legendás Bering-expedíció eseményein át egészen a Közép-Ázsiában bekövetkezett haláláig. Ebben a ciklusban a fő hangsúly a természeten van, ami Sebaldnál nem szép és nemes, nem nyújt kikapcsolódást vagy védelmet az utazóknak, hanem emberfeletti monumentalitásával folyamatosan az életükre tör (ennek szemléltetésére keresve sem találhatnánk megfelelőbb helyszíneket, mint a Bering-tengert, Alaszkát vagy éppen Szibériát). Itt nyer értelmet a kötet címe is, ugyanis folyamatosan egymásnak feszül az Ember (minden gonoszságával és az összes csodálatos, ám mulandó alkotásával) és a Természet, amely nem kegyelmez neki. Sebaldnál az egész világ ennek a harcnak a nyomait viseli, és hősei, vele együtt, ezek között a romok között kóvályognak.

 

A vége előtt azt sejthetnénk, ha a szerző már ilyen jól megoldotta a két életrajzi végletet (az alig ismert és a szinte tökéletesen dokumentált alakét is), akkor a saját története legalább ennyire egységes és kerek lesz. Ám, ha így gondoljuk, tévedünk. Ugyanis a róla szóló rész többnyire benyomások, emléktöredékek, metaforák egymáshoz alig kapcsolódó halmaza, amelyek között jóval kevesebb a koherencia, mint a két történelmi alak esetében. Sebald ezáltal lépteti be saját és az egész posztmodern irodalom egyik központi témáját, a dolgok, események tökéletes megismerhetőségének lehetetlenségét.

 

A Természet után hiába első műve Sebaldnak, nem sikerült kevésbé jobban, mint a későbbiek. Ugyanazzal a magabiztossággal, precizitással és kérlelhetetlenséggel ered a történelem, az ember vagy a természet nyomába, mint a már korábban megjelent regényeiben, míg a prózavers-forma (melyet később indokoltan elhagyott), vagy a képek hiánya (ez az egyetlen Sebald mű, amiben nem szerepelnek fényképek) külön pikantériát kölcsönöznek ennek a rövidke, ám annál zseniálisabb alkotásnak.