Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Georges Simenon: Maigret és az egyes számú zsilip

Évek óta nem olvastam Maigret történetet. Számtalan oka van ennek, de senkit nem untatnék a részletekkel, még magamat sem. A lényeg, hogy most keresztezték egymást az útjaink, a felügyelőnek meg nekem, mégpedig egy olyan történet kapcsán, mely 1933-ban született, és eddig még nem jelent meg magyarul.

 

„Vízparton állva néha látni, ahogy a halak sokáig mozdulatlanul lebegnek a felszín alatt, minden ok nélkül, tőlünk biztonságos távolságra, majd az uszonyuk rebbenésével kicsit arrébb úsznak, ahol ismét tétlenül figyelnek tovább.”

 

Ez a látszólagos mozdulatlanság, ez a felszín alatt lappangó tétova feszültség az, ami nem csupán az első sorokban, de az egész regényben érezhető. Olyan, mintha nem történne semmi, mégis mindvégig érezzük, hogy ez a csak a látszat, és talán ez az az érzés, ami miatt Maigret is vissza-visszajár az egyes számú zsilip zárt, saját szabályok szerint működő világába, hogy segítsen kideríteni, ki késelte meg és dobta a vízbe a hely csaknem mindható urát, a vontatóhajók és a kőtörő tulajdonosát. Amikor holtan találják Émile Ducrau fiát egy levéllel, melyben beismeri, hogy ő támadta meg az apját, a felügyelő akár haza is mehetne, de őt nem olyan fából faragták. Ő szeretné meglátni azt, ami a felületes szemlélő számára láthatatlan, és megérteni azt, ami egy külsős számára talán megérthetetlen. Főleg az után, hogy felakasztva találják a zsilipkezelő segédjét…

 

Nem szokványos nyomozás ez, mint ahogy az összes többi sem az, melyhez a felügyelőnek köze van, valahogy mégis olyan érzése van az embernek, hogy az adott körülmények között teljesen természetes az, ahogy a nyugdíjba készülő Maigret nekilát, hogy a Szajna-parti kiskocsmák, vontató- és lakóhajók elhallgatásokkal teli világában kiderítse az igazságot. Az igazságot, mely talán jobb lett volna, ha ott marad, ahol eddig volt – a szemérmes félrenézésekben, a rebbenő pillák, lágyan visszahulló függönyök és szorosan zárt zsaluk rejtekében. Abban a kemény és zárt világban, ahol valamilyen rejtélyes oknál fogva olyan jól kiismeri magát. Mintha mindenki, akivel találkozik, az ő csendes, nyugodt, szemlélődő személyében látná a megváltás reményét. Mi más magyarázat lenne arra, hogy szinte fel sem kell tennie a kérdéseket, mégis megkapja a válaszokat?

 

Lassan, ráérősen hömpölyög a történet, akár a Szajna vize. Lassan, ráérősen olvasunk mi is, hiszen semmi sem késztet arra, hogy siessünk – aminek ki kell derülnie, úgyis kiderül, aminek rejtve kell maradnia, úgyis rejtve marad, aminek meg kell történnie, úgyis megtörténik, és hiába tennénk bármit, akkor is úgy lenne, ahogy lennie kell. Mert ez egy ilyen közeg, egy ilyen világ, mi pedig éppen így szeretjük.

 

A szerző életrajza


Galgóczi Móni - 2016. november 19.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!