Főkép

Ki ne rettenne vissza egy 850 oldalas regénytől? Bevallom, én sokáig kerülgettem a könyvet, viszont amikor nekiálltam, egy hét alatt végigolvastam. Ez talán jelent valamit.

 

Neal Stephenson könyve egyetlen hatalmas óda az emberi civilizációhoz: a Hold rejtélyes darabokra hullása után a földi élet pusztulása bizonyossággá vált, és az emberiségnek minél előbb életteret kell létesítenie az űrben, különben ő is kipusztul, ahogy előtte a dinoszauruszok. Ehhez pedig tényleg minden tudására szüksége van, hiszen a valóságban nem olyan könnyű a Földön kívül élni, mint azt a sci-fi filmek elhitették az emberekkel. A sugárzás, a gravitáció hiánya, az élelmezés, az oxigén és a víz előteremtése, az összezártság és nem utolsó sorban a Föld pusztulásának lelki terhe, ez mind-mind olyasmi, amit nem lehet egykönnyen legyűrni hossz távon. De Stephenson végtelenül hisz az emberiségben, mint fajban – még ha nem is minden egyedében –, és biztos benne, hogy a mai technológiákkal (és egy pici sci-fi invencióval) képesek lennénk fennmaradni még egy ilyen reménytelen helyzetben is.

 

Viszont tény, ez az óda igencsak megfeküdheti az egyszeri olvasó gyomrát. Stephenson civilként a Blue Origin nevű űrhajózási vállalatnál dolgozott egy ideig, szóval máris érthető, miért veti bele magát az űrrel kapcsolatos témába regényében – és éppen ezért nem meglepő, hogy ezt a legnagyobb tudományossággal teszi. A Seveneves nem adja könnyen magát: prózája inkább célszerű, semmint szép, a tartalom viszont teljes mértékben precíz. Mint egy hatalmas szerkezet – amiből később több is előkerül a regényben, kedveskedve azoknak, akik az ember űrbéli életét óriási megastruktúrákban tudják elképzelni –, minden egyes elem fontos, és Stephenson, mint egy órásmester, mindegyikről részletesen ír is. Szereplői tudósok és asztronauták, akiknek leginkább a fizika, kémia, biológia és matematika törvényeivel kell viaskodniuk, hogy győzedelmeskedjenek. És mivel nem kisebb a tét, mint az emberiség fennmaradása, ezért nem hibázhatnak. Egy tizedesjegy eltérés akár az egész projekt kudarcához vezethet, és nincs újrakezdés. Így aztán nekünk, olvasóknak is bizony végig kell olvasnunk, mi minden szükséges ahhoz, hogy például egy rakétát az űrbe juttassunk vagy egy keringési pályán változtassunk. Egyenletek ugyan nincsenek a könyvben, de azon se lepődnénk meg, ha lennének…

 

Ami a leginkább meglepő, az ember egy idő után izgulni kezd. Nem is akármin: izgulunk, hogy sikerül-e egy pályamódosítás, egy javítás, egy kilövés. Hamarosan azért falja az ember az oldalakat, mert hihetetlenül kíváncsi: hogy fog fennmaradni ötezer évig az emberiség az űrben, amikor szemmel láthatóan ötven évet sem lenne képes kibírni. Milyen furfangos megoldásokra, milyen önfeláldozásra, milyen zseniális ötletekre van szükség, hogy átvészeljenek az űrbéli emberek egy-egy újabb veszélyes szituációt. A regény legnagyobb ereje szerintem a második részénél kezd megmutatkozni, akkor lesz egyre szorongatóbb a helyzet. A szereplőknek a kétévnyi felkészülés után élesben is meg kell mutatniuk, mire képesek, és nem hibázhatnak. És ha mindez nem lenne elég, hamarosan az emberi tényező is akadályokat gördít az útjukba: mert míg egy űrbéli sziklatömbnek ki lehet számítani a pályáját, addig az embereknek nem. Így aztán mire eljutunk a második rész végére, az izgalom a tetőfokára hágott, nem bírjuk letenni a könyvet, és kikerekedő szemekkel olvassuk, mi is lesz a megoldás, amit Stephenson kínál.

 

Viszont ezután kezdődnek csak a bajok a könyvvel. Spoiler nélkül legyen elég annyi, hogy a harmadik rész megmutatja az emberi erőfeszítés gyümölcsét, viszont míg előtte egy roppantul feszült és izgalmas részt olvastunk, most egy hosszú és unalmas leírással indít, amitől megbicsaklik az olvasás. Ráadásul itt már nincs meg az a feszültség, ami a Föld pusztulása és az emberiség űrbe költözése során felépült. Persze, érdekes ez a rész is a maga nemében, és vannak kifejezetten jó pillanatai, de mivel nincs meg az izgalom, ezért aztán sokkal inkább előkerülnek azok a hibák, amik egyébként az egész könyvre jellemzőek. Mert hát vannak ugyan karakterek, de karakterdrámára senki se számítson, és ha valaki a Föld pusztulásának lelki hatásáról szeretne olvasni, az se a Sevenevest vegye le a polcról. Emellett pedig, ami engem különösen zavart, Stephenson is egy számomra idegesítő klisével élezi ki a regénybeli konfliktust: nevezetesen, hogy a politikusok mindig csak rosszat akarnak. De nem is ez a jó megfogalmazást: mindig önös érdekeiket nézik, ezzel pedig veszélybe sodorják a tudósok munkáját, ezáltal a nagyobb célt is. Nem baj, hogy nem értjük, egy politikus pontosan miért is cselekszik a józan ész ellen, fogadjuk el, hogy a politikusok mindig kártékonyak, a tudósok pedig mindig a jó ügy oldalán állnak. Igazi sci-fi írói hozzáállás, csak kissé unalmas egy idő után.

 

Szóval ez a Seveneves – A hét Éva: egy hatalmas Odüsszeia, ahol az emberiség fennmaradása a tét, óda a civilizáció tudományos leleményéhez, útmutató az űrbeli élethez, egy kissé klisés konfliktusokkal teli történet az emberi helytállásról és önfeláldozásról. Grandiózus regény, a maga nemében talán egyedülálló. Bátran tudom ajánlani mindenkinek, akit vonz az űr, és nem riad vissza a tudománytól. Nehéz, hosszú könyv, nem tökéletes könyv, de egyszersmind olyasmi, amit szerintem minden sci-fi olvasónak a kezébe kell vennie, sőt, akár olyannak is, aki nem olvas egyébként sci-fit, de érdekli, hová tart az emberiség, hangozzon ez bármennyire is klisésen. Mert a jövőnk odakint van, még akkor is, ha ez bizony áldozatokkal jár.