Főkép

„Csendes álmot, jó éjt,

Majd lenéz rád az ég,

Csak hunyd le a szemed,

Itt az angyal veled.

Álom szárnyán, ha szállsz,

Fönn az égben is jársz.”

 

Szeretem azt a nosztalgikus hangulatot, amit G. Szász Ilona és Szegedi Katalin közös kötete áraszt. Abban a réges-régi időben, dédanyáink idejében még egészen mások voltak az emberek és a körülmények. Sőt, igazából nem is kell olyan messzire visszatekinteni, hiszen még az én gyerekkoromban is egészen mások voltak az emberek, a körülmények és persze a viszonyok – az emberek egymáshoz való viszonya, ami véleményem szerint sokkal több mindent határoz meg, mint azt sokan hinnék. Nos, talán éppen ezért tudott annyira magával ragadni Palotás lakóinak története, akik egy viharos éjszakán arra ébredtek, hogy a pékműhely nyitott ajtaján hatalmas füstfelhő gomolygott ki az utcára, mely nem oszlott szét, ahogyan történnie kellett volna, hanem összesűrűsödött a város felett... attól kezdve a városban senki nem álmodott, reggel pedig mindenki, még Füstfaragó Jakab, Kaptafa Tónió és Kalapos Marie is fáradtan, rosszkedvűen ébredt. Na jó, a mindenki talán túlzás, hiszen a mindig vidám, bolondos Pendula jókedve nem apadt el.

 

Remek megoldás, így kell szuperhőssé tenni valakit, aki valójában nem is különleges, hacsak nem tekintjük különlegesnek azt, aki bármilyen apróságban is, de különbözik másoktól. Aki mer más lenni, mint a többiek. Aki nem olvad be a tömegbe. Aki nem hagyja, hogy elvegyék az álmait. Aki nemcsak, hogy nem hagyja elvenni az álmait, de igyekszik másoknak is visszaadni azokat. Azzal, hogy olyan, amilyen, bátorságot, erőt, kitartást, hitet ad, és egyben követendő példát is mutat. De vajon elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy fejest ugorjunk az ismeretlenbe? És vajon megtennénk ezt másokért is?

 

Biztos vagyok benne, hogy a kötet lapozgatása, olvasgatása közben sokan magukra ismernek majd. Lesznek, akik Pendulával azonosítják magukat, akik minden elbizonytalanodás nélkül, töretlenül meg tudják őrizni gyermeki énjüket, akik nem engednek a külső befolyásnak, akik egyetlen percre sem veszítik el a hitüket önmagukban. Nekik ez a mese valószínűleg csak egy kellemes, levendulaillatú történet lesz, ami megerősíti őket abban, hogy jó úton járnak. De mi van azokkal, akik ilyen vagy olyan oknál fogva, de a szomorú és magányos Markolábot fogják közelebb érezni magukhoz, aki saját álmok helyett másokét lopja el? Ők vajon rossz emberek? Aligha. Sokkal inkább bizonytalan, szomorú, magányos emberek, akik valahol, valamikor elveszítették az álmaikat. Remélem, nekik ez a mese segíteni fog lerázni a szürkeséget, és megtalálni azt a fránya sárga kalapot…