Főkép

Nemrég újra olvasni kezdtem Szepes Máriától A vörös orosztlán-t, és bár olvastam már több alkalommal, most is találtam benne újdonságot. Sok könyvvel vagyok ugyanígy, talán attól is függ, mikor milyen lelkiállapotban vagyok, vagy attól, hogy hány éves voltam, mikor először forgattam. Minden tinédzser hajlamos azt hinni, felnőtt és mindent tud a világ dolgairól, ez alól én sem voltam kivétel, de lehet, és ezt csak halkan jegyzem meg, tizenöt évesen még nem álltam készen egy efféle regényre és a mondanivalójára.

 

Ebből kiindulva elővettem néhány régen kedvelt, de mostanában sosem emlegetett, esetleg el is felejtett verset – nem nehéz, a rovatnak hála mindig akkor kerülnek elő, amikor nem is számítok rájuk –, és arra jöttem rá, hogy a legbanálisabb szerelmes négysoros is adhat teljesen mást most, néhány szerelemmel a hátam mögött. Éppenséggel mondhatnék szakítást is, de a lényegen az sem változtatna. Akadnak dolgok, amikhez meg kell érnünk, és ha fel is merül bennünk, hogy mi elég érettek voltunk elsőre is, mégiscsak célszerű leellenőrizni ezt az állításunkat. Mert könnyen előfordulhat, hogy tévedtünk.

 

Charles Lutwidge Dodgson (1832-1898) írói álnevén Lewis Carroll, angol író, költő, matematikus, anglikán pap és fényképész. Matematikusként csaknem harminc évig tanított Oxfordban. Két könyve is született logikai játékokról, de legismertebb írásai mégis az Alice Csodaországban és a gyermekkönyv folytatása, az Alice Tükörországban. Bár a rossz nyelvek szerint erős kábítószeres bódultságban alkotta meg Alice különös univerzumát, a kislány helytállása, és Csodaország a maga különös szabályaival, még különösebb szereplőivel – számtalan témában, az etológiától a kvantumfizikáig – sokakat megihletett.

 

Nem kell feltétlen értelmet keresni egy prológban, a bevezetés nem is igen választható el szervesen a mű többi részétől, és célja pusztán annyi, hogy előjelezze az elkövetkező jövőt. Mindenki, aki valaha is írt már egy történetet, akár csak egy novellát, hiszi, hogy bekezdeni volt a legnehezebb, ezért számos író utólag illeszti a történet elé. Hogy Carroll miként tette, azt nem tudom, de az biztos, már akkoriban is nehéz lehetett ellenállni a cserfes kislányoknak. Aztán ahogy megesik, a mesélő a könyörgés hatására egyszerűen csak hagyja, hogy a történet önmagát szője, és élvezi, ahogyan az addig is csodálkozó kerek szemek még tágabbra nyílnak.

 

Lewis Carroll: Alice Csodaországban (Prológ) 

 

Egész aranyló délután

csak szeltük a vizet,

két ügyetlen, parányi kar

buzgón evezgetett,

küszködtek a kormánnyal

a parányi kis kezek.

 

Három kőszivü kisleány!

Ily álomszép időben

nem átall kérni egy mesét,

mely "száll, mint füst a légben".

Mit ér egy árva nyelv, ahol

három szól ellenében?

 

Az első kislány szigorú,

azt parancsolja: "Rajta!"

Reménykedik a második:

"Milyen lesz? Csudafajta?"

A harmadik belekotyog,

sose pihen az ajka.

 

De aztán csend lesz hirtelen,

s már a tündér nyomában

barangolnak az új csodák

ismeretlen honában,

hol vad s madár beszél. Kicsit

hisznek is a csodában.

 

Ám a képzelet kútfeje

apadni kezd. Elég!

Fáradt a mesélő ajak,

hagyjuk hát a mesét.

"Majd folytatom..."

"Most van a  m a j d !"

sikongják szerteszét.

 

Így nőtt, szövődött a mese,

amíg a perc haladt.

Most vége. Összefűztem a

fura-szín szálakat,

s víg csolnakunk már hazatart

az alkonypír alatt.

 

Alice, tied ez a mese,

tegye gyöngéd kezed

szép gyermekálmaid közé,

miket emlékezet

tart össze, mint hervadt csokort,

mit zarándok szedett.

 

Fordította:Kosztolányi Dezső