Szaniszló Judit: Beenged
Írta: Gere Ágnes | 2016. 08. 09.
Előre kell bocsátanom, hogy nem vagyok rendszeres blogolvasó, sőt, szimpla blogolvasónak sem mondanám magam. Akad néhány ilyen jellegű weboldal, ahová el-ellátogatok, ettől függetlenül én – XXI. század ide vagy oda – hagyományos, papíralakú könyvbarát maradok. Mindennek tetejébe a „novellaolvasó” címkét sem ragasztanám magamra – túl vagyok már néhány köteten, ezt nem tagadom, akadnak közöttük kedvenceim is, de ha választani kell a regény és a novella között, én inkább az előbbire teszem a voksom.
Szaniszló Judit idén megjelent rövid kötetében e két szót együtt szükséges használni: blognovellák. Felkeltette az érdeklődésemet, amikor megláttam ezt a kifejezést. Amikor pedig megtudtam, hogy a szerző borsodi (hiszen Miskolcon született és élt egy ideig, ráadásul pont azon a lakótelepen, ahol jelenleg én), tudtam, hogy meg kell ismerkednem az írásaival.
A szerző több évvel ezelőtt Zetor Leila néven kezdte írni blogbejegyzéseit, ebben a kötetben pedig összemosódva, Leliként jelenik meg. A picinyke kötet, amelyben zömmel rövidebb írások találhatóak, vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Már behatárolni sem nagyon tudtam őket: blogbejegyzésnek túl szépprózaiak, szépirodalomnak viszont túl blogízűnek találtam, ráadásul az írások nagy része csupán apró szösszenet, pillanatkép, aktuális érzelmek kifejezése. Meglehetősen intim szférát teremtenek, ahogyan a blogbejegyzések, de nagyon nehezen sorolhatók be a novellák közé. Időnként pedig a gondolattöredékek közé egyfajta szabad- vagy inkább prózaversek ékelődnek be, amelyek kissé a szépirodalom felé billentik a mérleg nyelvét:
Az nem
A tudni az nem youtube prezentáció.
A megvilágosodni az nem index címlap.
A beszélni az nem magyar.
Az érezni az nem kétfelvonásos.
A meglátni és megszeretni az nem artmozi.
A megkapni az nem az utolsó éjszakai metró.
A csábítani az nem videojáték.
A feldobni az nem levitáció.
A leesni az nem intenzív osztály.
Az őszintének lenni az nem vallás.
A gyónni az nem adóbevallás.
Az átlátni az nem jövő heti műsorújság.
A boldognak lenni az nem csokigyár.
A felismerni az nem államilag finanszírozott képzés.
Az együttérezni az nem összehasonlító élettudomány.
A különélni az nem egy rosszul szigetelő gipszkartonfal.
Az otthagyni az nem két keresztbe rakott kanál.
A hanyatt esni az nem szexualitás.
A körbenyalni az nem gasztronómia.
A zenélni az nem összhangzattan.
Az utazni az nem kilométeróra.
A megérkezni az nem üres benzintartály.
A bizonytalankodni az nem szegénységi bizonyítvány.
A részegnek lenni az nem saskabaré.
Az írni az nem közösségi oldal.
Az élni az nem üzenetrögzítő.
Persze azért a rövidségük ellenére vannak a blognovellákban nagyon erős részek, szép gondolatok. Ráadásul Szaniszló Judit nyelvezete mindennek mondható, csak egysíkúnak nem: hol lágyan ívelő, simogató, fülbeduruzsoló, hol hétköznapi, durva és – valljuk be – közönségesen pimasz.
A kötet olyan írásait kedveltem meg, mint a „Gangrész”, amelyben egy réges-régi gangos lépcsőház elevenedik meg előttünk: a gangon vagy az udvaron mindig van valaki, nyáron az ajtók nappal soha nincsenek bezárva, mindenki „mások előtt” éli az életét, mert ha a bejárat előtt elsétálnak, rögtön a konyhába leshetnek be. Vagy beszélhetnék a másik kedvencemről, a „Részletkérdés”-ről is, amely erősen önéletrajzi ihletettségű, már-már túlzottan személyes. Főként azért nyerte meg a tetszésemet, mert kellően hosszan tudott a történet kibontakozni, és ezáltal kis időre el is feledtette velem a „blog” jelzőt. Az írás személyességét főként az teremti meg, hogy a főszereplő család tagjai között (Anya, Apa, Gyuszó) maga az írónő is megjelenik, és ebben az írásban tűnnek fel az ismerős miskolci helyszínek: a Földes Ferenc Gimnázium, az avasi Platán söröző, a vasgyári kórház, azok a helyek, ahol a család életének apró mozaikkockái elevenednek meg.
Az a meglátásom, hogy Szaniszló Judit részéről remek kezdeményezés a blogírás és a szépirodalom ötvözése, hiszen – enyhe túlzással – a blogok világát, fénykorát éljük, és ez a kísérlet egy kis új színt kölcsönözhet neki. Ugyanakkor nem titkolhatom el azt a kialakult véleményemet sem, hogy bár erős, lendületes írások, gondolatok ezek, mégis, valami megmagyarázhatatlan űrt hagytak bennem maguk után. Talán nem sikerült kellőképpen feldolgoznom őket, pont a két műfaj közötti „billegés” miatt. Nem tudtak annyira mélyen megérinteni, hogy hosszú idő után is emlékezetes olvasmányként tudjak rájuk gondolni. Ebben talán közrejátszott az a tény is, hogy cselekményről szinte alig beszélhetünk (minden bizonnyal túlzottan cselekménycentrikus vagyok). Mindettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy blogoldalának rendszeres olvasói örömmel veszik majd kézbe ezt a kicsinyke kötetet, de akik eddig nem hallottak róla, azoknak is javaslom, hogy tegyenek egy próbát vele, mert Szaniszló Juditra érdemes odafigyelni, hiszen egy egészen új műfaj felé nyitotta meg az irodalom világát, amivel eddig még nem igazán találkozhattunk.