Főkép

Hosszú évekig volt a most befejezett Halál (a magyarul Harcom címen futó regényfolyam kezdőkötete) azon a képzeletbeli listámon – mégpedig dobogós helyen –, amin az általam leginkább várt, ám magyarra le nem fordított idegen nyelvű művek szerepeltek. Karl Ove Knausgård regényfolyama szerte a világon óriási siker volt, mind a kritikusok, mind az egyszerű olvasók körében; a magyar kiadás azonban érthetetlen módon sokáig váratott magára. Szerencsére azonban a Magvető végre bevállalta a megjelentetését, és, mit ne mondjak, milyen jól tette!

 

Azt azonban elöljáróban le kell szögeznem, hogy ez a könyv minden bizonnyal nagyon megosztó lesz, és sokan nem csak szeretni nem fogják, de megérteni sem azt, hogy mi célból készült, és mi is akar ez lenni voltaképp. Ugyanis a norvég szerző olyan közel visz minket egy egyszerű, átlagosnak mondható ember hétköznapi valóságához, ami már némileg túlmutat a(z) (szép)irodalom bevettnek hitt határain, és olyan távol kerül a hagyományos értelemben vett, cselekményközpontú történetmeséléstől, amennyire az csak lehetséges. Mégis nagyot üt.

 

Knausgård bő 3500 oldalas, norvégul igen provokatív című regényfolyamának (eredetileg Min kamp – amelynek első kötetének még semmi köze nincs Hitler hírhedt művéhez, de később azzal is foglalkozni fog) első kötete sem rövid, bő 400 oldalas, és nemhogy kimondott története nincs, de alig pár eseményt érint: egy gyermekkori emléket a kertben ásó apáról és egy, a televízióban látott balesetről; egy kamaszkori szilveszter bonyodalmait és az apa halálát követő néhány nap eseményeit.

 

A norvég író igen lassan és komótosan építkezik, meglehetősen eredeti és jól felismerhető hanggal és stílussal szól olvasóihoz. A végtelenségig precíz és részletező leírásokat alkalmaz a legapróbb és leghétköznapibb események ábrázolásánál is (szinte csak ezekből áll az egész szöveg), ami eleinte szokatlannak és túlzottan körülményesnek tűnhet, azonban egy idő után hihetetlen erővel vonja be az olvasóját a szövegbe, és nem igazán ereszti. Ennek oka az (talán így fogalmazhatnám meg legegyszerűbben, pedig tényleg nem akarok túlzottan nagy szavakat használni), hogy valószínűleg ez a mód a leginkább alkalmas arra, hogy közvetítse azt, ami az emberi létezés; azt, amit egy ember átél és érzékel nap, mint nap. Hisz megannyi döntést hozunk meg, megannyi tettet hajtunk végre életünk minden egyes napján, megannyi benyomás és külső inger ér bennünket, de ezeket a dolgokat az irodalomban nem igazán szokás így ábrázolni. Nincs is igazán társa a norvégnek, de ha mindenképpen találni akarok valakit, akkor, ha a magyar irodalomra gondolok, bizonyos szempontból talán Györe Balázs Halálom után eltüzelni című kötete lesz az (elsősorban a gyászt feldolgozó és a szépirodalmi keretet szétfeszítő ábrázolásmódja miatt). Bár ez is inkább csak egy távoli unokatestvér.

 

Ezeket a végtelenül precíz leírásokat azonban néha azért megszakítják az író eszmefuttatásai (például a halálról és az emberi gondolkodás csapdáiról), amelyek önmagukban is olyan erősek és elgondolkodtatók, hogy már csak ezért is érdemes elolvasni ezt a könyvet. Mellettük pedig folyamatosan bontakoznak ki Knausgård egyéb gondolatai, és törnek elő elfeledett emlékei (a norvég kedvenc regényfolyama nem véletlenül Az eltűnt idő nyomában), amik megint csak olyan spontán módon hatnak, mintha valóban írás közben találta volna ki, vagy jutottak volna eszébe a szerzőnek. Kicsit olyan érzés, mintha mi is ott lennénk Knausgård fejében.

 

A norvég könyve egy egyszerű, hétköznapi ember életének, gondolatainak, emlékeinek bemutatása(?), feltárása(?), kiteregetése(?)  a nagyközönség számára, és mint ilyen, nem mindig érdekes vagy szórakoztató. És hogy mégis miért olvassuk el? Mert magunkra ismerhetünk benne, mert rólunk is szól. Mert egyedi, mert különleges. Mert az élet is ilyen.