Főkép

Tizenöt kötet, hármasával számolva, melyek kétévente jelennek meg; ebből már megjelent az első trilógia, amit azt jelenti, hogy marad tizenkettő, osztva hárommal, az annyi mint négy, szorozva kettővel egyenlő nyolc. Vagyis a tervek szerint nyolc év alatt ér majd az Anjouk sorozat végére Bíró Szabolcs, így nagyjából 2025-ben kiderül, mi minden fér bele a kötetekbe. Nagyratörő vállalkozás, hiszen azt tűzte ki maga elé szerzőnk, hogy az Anjou királyok korát regényes formában megörökítse.

 

Az eddig megjelent könyvek a Bátor családra helyezték a hangsúlyt (ugye volt kettő, ami az Anjouk ciklus előtt íródott), az utolsó három pedig Bátor Attila pokoljárása alcímen is szerepelhetne a könyvtárakban, azonban be kell érjük a hivatalos Bátor Attila bosszúja megnevezéssel. Ezekben a részekben gyakorlatilag annak a folyamatnak vagyunk a tanúi, ahogyan Károly Róbert király megszilárdítja hatalmát, miként sikerült Csák Máté halála után leverni a maradék főurakat, és az egész országra kiterjesztenie uralmát.

 

Azt hiszem, akik eddig nyomon követték, vagyis olvasták a trilógiát, azok picit haragudnak a szerzőre, vagy legalábbis furcsán néznek rá, ugyanis a lezárással/feloldással kapcsolatban előzetesen sok mindenre tippeltem volna, de arra, ami most megtörtént, egyáltalán nem. Ha ősszel újra találkozom Szabolccsal, erről mindenképpen megkérdezem, hogy ez menet közben alakult így, vagy eleve eltervezett fejleményről van szó. Mindazonáltal úgy gondolom, ez a megoldás is hihető, mert bár közvetlen környezetemben nem ismerek olyan embereket, akik az eddigi főszereplőhöz hasonlóan viselkedtek volna, vagyis ennyire következetesen cselekednek bizonyos esetekben, mégis hihetőnek gondolom, főként az első két kötet ismeretében, hiszen azt a tragédiát, ami a Bátor családdal történt, valóban nem lehet egyszerűen feldolgozni.

 

Az előző kötetben történt „szétszóratásnak” köszönhetően a cselekmény több szálon fut, főként a túlélők hétköznapjait, illetve sorsát követjük nyomon. Ezek közül nekem legjobban a két testvér (Kurta és Csepke) története tetszett a legjobban. Nemcsak azért, mert fiatalok és Egerben próbálnak szerencsét, hanem azért is, mert új színt hozhatnak a sorozatba – az persze még nyitott kérdés, hogy vajon látjuk-e őket a következő részben. Az mindenesetre szimpatikus, ahogyan Bíró Szabolcs felvázolja a korabeli várost és környékét, bepillantást nyújt az udvari élet, illetve a nemesség szintjénél lentebb lévőkről. Hogyan éltek mindazok, akik nem közvetlenül a király szolgálják, hanem úgymond „civil” módra igyekeztek boldogulni.

 

Már a második kötetnél is érezhető volt, de a harmadiknál csak megerősödött a véleményem arról, hogy Bíró Szabolcs belerázódott abba, hogy miként kell ezt a trilógiát írni. Ruházat, fegyverzet, hierarchia, történelmi események vegyítése a fikcióval, egyre inkább a középkorban éreztem magam olvasás közben. Azt nem tudom, hogy mire végére ér a sorozatnak, vajon már gazdálkodó lovagként fogja a majorságát gondozni, vagy egészen más utakra induló íróember válik belőle. Egyelőre úgy néz ki, hogy teljesen magába szippantotta ez a kor, és ez alatt nem csak a ruházatra gondolok.

 

Az utolsó tartományúrig című kötet izgalmas, kifejezetten olvastatja magát, és bevallom, többekkel ellentétben én nem sírtam el magam a végén, mert úgy gondolom, az volt az a kor, amikor hosszú távra senki nem tervezhetett, mert bármikor elragadhatta egy ragály vagy bármi más. Jellemző adat, hogy a középkori Nagy-Britanniában az átlagéletkor 30 év volt, a gyerekek pedig a korabeli orvostudomány fejletlenségének köszönhetően – bármennyire is brutálisan hangzik – fogyóeszköznek számítottak. Mindezek fényében kíváncsian várom, merre vezet tovább bennünket Bíró Szabolcs történelmi körutazásunkon.