Főkép

Tegye fel a kezét az, akit még soha nem ragadott magával a képzelete! Velem ez gyakran megesik. Látok egy filmet, olvasok egy könyvet, beszélgetek valakivel, és egyszer csak azon kapom magam, gondolatban valahol egészen máshol járok. Például amikor az Éjszakai cirkuszt olvastam Erin Morgensterntől, annyira magával ragadott, hogy állandóan cirkuszba szerettem volna menni. Fantáziáltam egy csodálatos, varázslatos világról, ahol minden lehetséges, de tovább megyek, semmi sem lehetetlen. 

 

Amikor Bruce Lee filmeket nézek, hiszem, hogy bárki lába és keze mozoghat oly sebesen; amikor szuperhősöket, hirtelen valósággá válik a kényszer, hogy a világot meg kell menteni. Időről időre elveszek a legvégső határ mezsgyéjén, vagy a Megyében, esetleg Roxfortban. Egyetlen dologban vagyok közben biztos, hogy ha nem kezdek el olvasni, jóval szegényebb lenne az életem, mert a belső szemem sosem látna olyan élesen, mint most. A mozgóképek csodáját is azért tudom ennyire élvezni, mert az elmém néha mást lát, mint amit a képek közvetítenek. Valami nagyobbat, csodásabbat, elképzelhetetlenebbet. Ebben rejlik a szavak igazi ereje, kinyit minden kaput, és ez az, amit valójában úgy hívunk: varázslat.

 

Harold Edward Monro (1879 – 1932) Brüsszelből származó angol költő, a Poetry Bookshop tulajdonosa. Apját kilenc évesen veszítette el, és ez a momentum gyakran megjelenik költeményiben. Az első versei 1906-ban jelentek meg, és az általa szerkesztett költészeti lap hamarosan befolyásossá vált. Ezt a vonalat vitte tovább, amikor megalapította a könyvesboltját, aminek gondozásában több pályakezdő költőt megjelentetett, és bár néha-néha azért profitot is termelt, az üzlet igazi gazdagsága abban a hangulatban rejlett, amit az olvasók és a betérő költők egyaránt élveztek. Élete vége felé komoly alkoholproblémái voltak, a bolt csőd közeli állapotba került, és szinte minden pénzére szükség volt a megmentésére. 53 évesen, tuberkolózisban hunyt el. Kortárasai szerint szinte senki sem tett annyit a huszadik századi angol költészetért, mint ő.

 

Vannak olyan hangok, amiket egy-egy napszakkal azonosítok: a hajnal számomra a madárdalok ideje. Talán, mert csend van, a nap még ugyan nem kelt fel, de már ébredezik, autók alig járnak, nincs olyan városi zaj, ami el tudja nyomni a szemközti park csodás trilláját. Először halkan, csendesen kezdenek, majd fokozatosan emelkedik a hangerő, mígnem az őrületté fokozódik, és csak akkor enyhül, amikor az első sugarak átszakítják a látóhatárt. Csodálatosan békés, nyugodt időszak. Az egyik kedvencem... kár, hogy annyira korán van.

 

Harold Monro: Fülemüle közel a házhoz 

 

Itt a gyöpön a néma ciprus áll:

figyel, figyel. Nagy fák csoportja ott túl

figyel. A hold reámered bolondul

a tóra. És te csak dalolsz.

 

A fényimádó dal a levegőn

lépcsőzetes hangok trillás során át

fehér nyíllal döfi a földek árnyát:

s egész éjjel dalolsz, dalolsz.

 

Ábrándjaim virágok, és te méh,

egész éjjel figyellek, úgy kívánom

dalod, egyszerre csak a holdvilágon

elvesztem a tündéri neszt.

 

Most nagy, fehér márványtömb éneked,

majd mennyei, tündöklő lenge pára,

most tomboló tűz, majd jég s nemsokára

széjjeltörik, virradni kezd.

 

Fordította: Kosztolányi Dezső