Főkép

Valahányszor Jeff Abbott valamelyik Sam Capra-történetét olvasom, azon töprengek, vajon miért nem készült még film a sorozatból. James Bond- és Jason Bourne-filmekből sem lehet elég, szóval miért ne lehetne bővíteni a választékot? Az Öntörvény szintén számtalan helyre eljuttatja az olvasót Afganisztántól Angliáig, New Orleanstól Budapestig. A Kazinczy utcai jelenetek mutatják a leghatározottabban, mennyire valószerű mindaz, amit Abbott leír; Capra romkocsmája természetesen nem létezik, mégis teljesen hihető helyszín. A berendezés olyannyira tipikus, hogy akár a Szimplába is képzelhetnénk magunkat, de a HBO Aranyélet című sorozatában is találkozunk hasonlóval. Tagadhatatlan, hogy ezt a momentumot csak magyarok, sőt, budapestiek, ezen belül is elsősorban a merengő fiatal értelmiségiek értékelhetik, de a földrajzi változatosság miatt rengetegen lehetnek abban a helyzetben, hogy meggyőződjenek a regény hitelességéről.

 

Az érdeklődés homlokterébe ugyanakkor az orosz oligarchák belső harcainak leírása került. Abbott köztudottan orosz történelmet tanult az egyetemen, ha pedig valaki eddig átsiklott volna e tény felett, az utószóból értesülhet róla. Ennek köszönhetően mindennek, amit a többnyire egykori KGB-s tisztviselők vagyonosodásáról, fényűző életéről és egymás közötti leszámolásairól olvashatunk a könyvben, egyértelmű valóságalapja van. A legfélelmetesebb talán nem is az, hogy ezek az emberek autokratikus, néha a szervezett bűnözésre jellemző eszközökkel, abszolút hozzá nem értéssel kezelnek elképesztő vagyonokat, amelyekhez valójában semmi joguk, és irányítják a világ egyik legnagyobb országát, hanem az, hogy mindezt luxuskörülmények között, akár nyugati üdülő- vagy szórakozóhelyeken, az egyszerű állampolgárok által ellenőrizhetetlenül tehetik a gazdasági kapcsolatok bővítésének és erősítésének álcája alatt. Nyilván a liberális demokráciákból sem hiányzik az efféle manipuláció, elegendő csak a Netflix híres House of Cards sorozatára gondolni, az ennyire pofátlan lenyúlás és hatalommal való visszaélés azonban inkább a keleti oligarchiákra jellemző vonás.

 

A cselekmény másik fő szála a Sam Capra bátyja utáni kutatás. Az idősebb testvér, Danny elvesztése alapvetően meghatározta Sam életét. A tehetséges fiatalember emiatt lépett be a CIA kötelékébe, az Amerika-ellenes erők üldözésével pedig Danny kegyetlen halálát akarta megbosszulni, de később is, miután árulással vádolva csatlakozott a Kerekasztalhoz, és vezetni kezdte a világ különböző pontjain működő bárokat, valamiféle megtorlásvágy hajtotta őt. Viszont azok után, hogy a Tégla börtönjeleneteinek lezárásaként kiderült, hogy Danny talán még mindig életben van, alapjaiban megkérdőjeleződik Sam szinte minden korábbi döntése és cselekedete. Az újbóli találkozás reménye persze nemcsak a múltat, hanem a jelent és a jövőt is ugyanúgy átírja: azt, mit kell, mit érdemes Samnek megtennie azért, hogy viszontláthassa bátyját és egyesíthesse a családot. Különösen úgy, ha a köz és a szűkebb környezet, mindenekelőtt a Capra család személyes érdekei esetleg szemben állnak, ütköznek egymással.

 

Jeff Abbottot valószínűleg mégsem csupán a morális és politikai kérdések efféle tálalásáért tartják a műfaj egyik legnagyobb mesterének. Sokkal inkább az a magas fokú érzék számít, ahogyan a szerző az érdekek egymásnak feszítésével és a tempó tudatos manipulálásával fokozza az izgalmakat, hogy – amolyan sporthasonlattal élve – erős kezdés után még jobban rákapcsoljon, és jóformán egyetlen pillanatra se hagyja leülni a történetet, ráadásul amint az már egyszer megtörtént, egy kis csúsztatással flashbackszerű visszaemlékezést is beiktasson, ami rengeteget megmagyaráz az indítékok közül, és sokat hozzátesz a jellemrajzokhoz. A regény fordítójaként persze némi elfogultsággal vádolhatnának, de amikor elolvastam az eredeti szöveget, ugyanúgy nem voltam képes letenni a könyvet, ahogyan az első számomra ismerős olvasó sem tudta abbahagyni a regényt, amíg a végére nem ért.

 

Mindent egybevetve tehát önmagában is élvezhető a sztori, amely már csak amiatt elolvasásra érdemes, ahogyan elénk tárja a korrupt kormányzás és az oligarchia veszélyeit, ugyanakkor egyszerű thrillerként, kémtörténetbe oltott nyomozásként ugyanúgy magával ragad akciófilmszerű sodrásával. Műfaji irodalom esetében nem szokás mesterműnek nevezni könyveket, hacsak nem, mondjuk, a Maigret-történetekről vagy a Gyűrűk uráról beszélünk, annyit azonban ki merek jelenteni, hogy az Öntörvény írója magabiztos mesterségbeli tudás birtokában van, és ez úgy a cselekményvezetésben, mint a jellemek kidolgozásában egyértelműen a regények előnyére szolgál. De még egyszer szeretném kihangsúlyozni, hogy elég egészen egyszerűen belemerülni a történetbe, és élvezni azt.