Főkép

Mindannyiunknak vannak különleges gyerekkori hobbijai, amik közül akad néhány, ami egész életünkön keresztül elkísér minket. A tizenéves Helen számára a solymászat vált megszállottsággá: tizenkét évesen már fejből fújta a szakkifejezéseket, mélyen beleásta magát a történetébe, és lelkesen járt a terepre megfigyelni a madarakat. A cambridge-i egyetemen angol irodalmat és történelmet tanult, majd tanárként is ott helyezkedett el. Közben azonban a ragadozó madarakhoz való vonzalma mit sem csökkent, aktívan foglalkozott solymászattal is. Aztán egy nap rettenetes hírt kap telefonon: imádott édesapja teljesen váratlanul elhunyt egy szívrohamban. Helen élete egyik pillanatról a másikra darabokra törik, a veszteség érzése teljesen maga alá gyűri. A depresszió és a gyász leküzdésére azonban egy egészen különleges módszert választ: úgy dönt, hogy felnevel egy héját.

 

Solymász körökben a héják hírhedten nehéz természetű, kegyetlen madarakként vannak számon tartva. Helen Macdonald nemcsak arra szán sok időt (és leütést), hogy a saját héjáját bemutassa, hanem arra is, hogy némileg bevezesse az olvasót a solymász-héjász szakirodalomba, és hiteles képet fessen a héjákkal kapcsolatos tényekről, tapasztalatokról, előítéletekről. A héja, mint az ősi természet egy máig vad, szelídítetlen darabkája. A héja, mint vérszomjas gyilkológép, aki élvezi az ölés minden egyes pillanatát. Héja a repülők törzsére festve, mint a háború örök és félreérthetetlen jelképe. A héja, mint szeretetreméltó társ, akit talán évszázadokon keresztül félreértettek az emberek.

 

A H, mint héja nem kitalált eseményeken alapul: annak a történetét meséli el, hogy Helen Macdonald hogy birkózott meg az édesapja elvesztése után keletkezett űrrel, hogyan igyekezett betömni a lyukat a Mabel névre keresztelt héja nevelésével. Nem egy cukormázas köntösbe bújtatott tündérmese, vagy egy a manapság olyan népszerű „csak légy pozitív, és majd minden megoldódik”-típusú könyvek közül. Ez egy végtelenül mély és őszinte írás a fájdalomról, a gyászról, a veszteség feldolgozásáról, a depresszió leküzdéséről. Ennek megfelelően pedig nem mindig egyszerű olvasni: a nehéz történet a borongós angol tájakkal együtt nagyon erős hangulatot teremt, ami hajlamos rátelepedni az olvasóra. Ez nem feltétlenül baj, de azoknak, akik hajlamosak mélyen bevonódni egy-egy könyv bűvkörébe és a hatása alá kerülni, strand helyett inkább borongós őszi estékre ajánlanám ezt a darabot.

 

Helen Macdonald nem titokzatos ködbe burkolva mutatja be ember és állat kapcsolatát. Már-már brutalitásba hajló őszinteséggel ír a depresszió démonairól, a nehéz napokról, az önmarcangolásról és útkeresésről. Hogy mennyire felelősségteljes, pepecselős és nehéz munka egy ragadozó madár nevelése, és hogy gyakran kétségek marcangolták, meg tudja-e csinálni. Hogy miként vágta el magát az emberi világtól, és zárta el magától az embereket. Arról, hogyan fedezte fel az ölés gyönyörűségét. Hogyan tért vissza abból a homályos, fojtogató érzésekből épített labirintusból, ahol sokan elvesznek.

 

Mindeközben nemcsak a ragadozó madarak, a solymászat vagy Helen életébe nyerhet betekintést az olvasó, hanem Terence Hanbury White életébe is, aki hazánkban kevésbé ismert író, angolszász körökben azonban jóval nagyobb népszerűségnek örvend, többek között J. K. Rowling és Neil Gaiman munkásságát is inspirálta. T. H. White, irodalmi berkekben nagy sikereket mondhatott magáénak, rejtett homoszexualitása és szado-mazo hajlamai miatt azonban képtelen volt elfogadni magát, és így boldognak lenni. Az ő szemében a héjanevelés küzdelem volt a vad anyatermészettel, melynek során meg kellett törnie a héját, hogy győzedelmeskedhessen. Története végigkíséri Mabel nevelésének történetét, hol párhuzamosan, hol pedig ellenpéldaként, hogy igen, így nem szabad.

 

A héjanevelés igen sajátos módja a veszteséggel és gyásszal való megküzdésnek (maga az írónő sem ajánlja bárkinek). De ez a történet nemcsak Helenről szól, hanem a héjáról is, aki olyan fontos szerepet játszott az életében. Az írónő – ahogy ő fogalmazott – egy kicsit héjává vált maga is, mielőtt sikerült teljes értékű emberként visszatérnie saját fajtársai közé. Ebben az elbeszélésben megpróbálta ezt az érzést is kicsit átadni az olvasóknak. Írásán mélyen átsüt a természet és az angliai tájak szeretete, illetve a ragadozó madarak vadsága, kegyetlensége és szabadsága, amit, azt hiszem, néha mindenki szeretne egy kicsit magáénak tudni. Bátran tudom javasolni ezt a könyvet azoknak, akik szeretnének néha elszakadni az emberi világtól, és madárként szárnyalni a szürke ég alatt. Vagy azoknak, akik kíváncsiak egy gyönyörűen megírt, őszinte vallomásra a gyásszal való megküzdésről, és szeretik érezni a borongós angol tájak hangulatát. Természetesen a solymászat vagy a ragadozó madarak iránt érdeklődő olvasók is nyugodtan a kezükbe vehetik alapos, és szakmailag is jól alátámasztott munka. És végül, de nem utolsó sorban, azoknak is ajánlom, akik maguk is keresik még az útjukat. Hátha így könnyebben megtalálják.