Főkép

Kíváncsi vagy arra, hogy mi lehet az a „Nagy Kis Dolog Ütögető” vagy az „embereknek segítő szoba”? Tudni akarod, miként működnek a „városégető gépek” vagy épp a „zsákok a testedben”? Szeretnéd, ha valaki gyorsan és egyszerűen elmagyarázná az USA alaptörvényét? Szeretnéd érteni, hogy az időjárás-jelentés közben mit jelentenek a felhőkre és a szélirányra vonatkozó jelzések? Akarod tudni, hogyan lehet a leggyorsabban eldönteni, hogy egy „áramdoboz” mikor üres? Szoktál azon tűnődni, hogy miként működnek az „ételtartó-mosó dobozok”?

 

Ha a fenti kérdések bármelyikére is igen a válasz, és mindeközben nem bánod, ha jól szórakozol, a Magyarázókönyv neked való. Persze amikor még először a kezembe vettem a könyvet, bele-belelapoztam, nézegettem az illusztrációkat, átfutottam a szövegeket, arra jöttem rá, hogy valójában elképzelésem sincs, ki lehet a Magyarázókönyv célközönsége. Minden látszat ellenére ez ugyanis nem egy klasszikus értelemben vett ismeretterjesztő kiadvány, ez nem az, amiből megtanulsz bonyolult összefüggéseket, ráébredsz bizonyos elvekre, vagy átfogó képet kapsz egy-egy témakörről. Nem alkalmas arra, hogy amolyan tankönyvszerűen forgassuk, elvégre hiányoznak belőle a pontos definíciók, nincsenek egyértelmű magyarázatok, sokszor nem is értjük meg teljesen, hogy mit akart írni a szerző. Félreértés ne essék, ez teljesen szándékos: a Magyarázókönyv ugyanis egy poén. Egy gondosan felépített, nagyon elborult, váratlanul sok tudást tartalmazó vicc – valószínűleg a legérdekesebb és legszórakoztatóbb ismeretterjesztő kiadvány, ami mostanság napvilágot látott.

 

Mert hogy miről is van szó? Randall Munroe, aki a legtöbbeknek az xkcd online képregénysorozat alkotójaként lehet ismerős (magyarul már korábban megjelent a Mi lenne, ha? című, legalább ennyire elborult könyve), az egyik legnépszerűbb stripjében a „Fel menő 5” (vagyis a Saturn-5 rakéta) részeit és működési elvét magyarázta el csak és kizárólag az ezer leggyakrabban használt (angol) szó segítségével. Így aztán tényleg az is megérthette a témát, aki nem mérnök, és fogalma sincs arról, hogy mi az a hidrogén-oxigén meghajtás, vagy hogy mi a különbség a benzin és a kerozin között. De Munroe itt nem állt meg, és egy egész könyvet írt hasonló magyarázatokból: közel hatvan oldalon keresztül mesél bonyolult dolgokról nagyon egyszerűen, csupán az ezer leggyakrabban használt (eredetileg angol, értelemszerűen a hazai kiadásban magyar) szó felhasználásával.

 

Azonban a szavak ilyen mértékű korlátozása nemcsak azt eredményezi, hogy minden sokkal egyszerűbb lesz, hanem azt is, hogy minden sokkal viccesebbnek hangzik. Így ugyanis nem lehet olyan szavakat használni, hogy „olajfúró-torony”, „laptop” vagy „naprendszer”, hanem kénytelen Munroe (és a magyar fordító, Bottka Sándor Mátyás) új szóösszetételeket alkotni, ami miatt talán nem jövünk rá elsőre, hogy pontosan mit is takar az adott fogalom, de legalább nagyot nevetünk rajta, amikor mégis rádöbbenünk. Ez persze azt is eredményezi, amire már korábban utaltam, miszerint a magyarázatok sokkal kevésbé lesznek pontosak, de ez egyáltalán nem probléma. Ezt a könyvet tényleg csak az alapvető összefüggésekért nyitod ki, hogy alapszinten megismerd mondjuk az elektromágneses spektrumot, és nem bánod, ha közben tanakodnod kell, hogy melyik kifejezés mit jelent (és amikor rájössz, akkor biztosan legalább elmosolyodsz).

 

Bevallom, nekem mégsem a szövegek voltak a kedvenceim, hanem a hozzájuk tartozó rajzok. Munroe egyszerű stílusát az xkcd-n is szerettem a kisebb comic stripekben, de itt is nagyon jól működik, ráadásul nagyon ügyesen belecsempész szinte minden képbe pár vicces apróságot, amiket élvezet megtalálni, és amiktől még kevésbé komolyan vehető az egész (a kedvencem a szárnyas ló, aki szárnyak helyett helikopter-propellerekkel rendelkezik). A magyar kiadás egyébként minden téren dicséretet érdemel: Bottka Sándor Mátyásnak valószínűleg nem volt egyszerű dolga sem a humorral (a kedvencem a „Pici Puha” cégnév), sem az ezer szóval (ez utóbbi néha szerintem sérült is); a kiadvány pedig amúgy is egy tördelési rémálomnak tűnik az irdatlan mennyiségű aprósággal – még kihajtható oldalak is kerültek bele (például a periódusos rendszerről vagy a kötet legvégén a „felhőérintő”-ről), amiket ugyan olvasóként nagyon szórakoztató hosszú percekig böngészni, de a másik oldalról sokak munkája lehet abban, hogy ez tényleg ilyen jól sikerült.

 

Ahhoz a kérdéshez persze még mindig nem jutottam közelebb, hogy kinek érdemes olvasni a Magyarázókönyvet. Érzésem szerint ez nem olyan kiadvány, amivel kényelmesen, elterülve a kedvenc kanapédon eltöltesz pár órát; valószínűleg nem ezt használnám akkor sem, ha utánanéznék a Föld geológiai időszakainak; és még csak azt sem mondanám, hogy akkor érdemes elővenni, ha nevetni akarok pár órát – ahhoz túl sok információt tartalmaz. De mondjuk ha újra gyerek lennék, elképzelni sem tudnék jobb könyvet ahhoz, hogy meghozza a kedvem a természettudományokhoz, elvégre könnyed, vicces és tényleg segít abban, hogy megértsek alapdolgokat. Ajánlom tehát iskolásoknak szünidei időtöltésre, ha már annyira meleg van kint, hogy megmozdulni sem lehet; szülőknek, akiknek már túl nagy a gyerkőce a meséléshez, de azért a „játszva tanítást” sem szeretné abbahagyni (és mellesleg nem bánja, ha ő is jót fog nevetni olvasás közben). No meg persze mérnököknek, tudósoknak és más természettudományos érdeklődésű embereknek, akiknek élvezet kibogarászni az „egyszerű” magyarázatok mögül a „bonyolultat”. Estére, munka után, ha már fáradt vagy valami nehéz könyvhöz, de azért még aludni sem akarsz, és inkább nevetnél egyet. Szóval tulajdonképpen mindenkinek.