Főkép

Az utóbbi időkben egyre népszerűbbek, nemcsak hazánkban, de világszerte is a skandináv írók könyvei. Elsősorban persze a krimik és thrillerek, de jó látni, hogy olyan fajsúlyosabb műveket alkotók is megjelennek a hazai piacon, mint Per Petterson, Jon Fosse, Kjell Askildsen – vagy jelen esetben a többek között az Északi Tanács Irodalmi Díját is elnyerő Merethe Lindstrøm. Csenddé vált napok, az 1963-ban született norvég írónő ezzel a művével robbant be a köztudatba világszerte.

 

Ez a regény a hallgatásra épül, a hallgatás számtalan formáját mutatja be nekünk: a családon belüli kommunikációs problémákból fakadót, a nyelvi korlátokból eredőt, a titkok és hazugságok elleplezésére szolgálót, a (társas) magány kifejezőjét, és még sorolhatnám. Vannak itt apró, mindennapos és nagy, történelmi (el)hallgatások is vegyesen. A történetet Eva meséli el, aki élete vége felé jár, magányos, és akinek a férje, Simon egyszer csak elkezd egyre kevesebbet és kevesebbet beszélni a szinte teljes némaságig. Demencia? Egyszerűen csak az öregség hatása? Személyes elhatározás? Nem világos. Eva sem érti, viszont, nem meglepő módon, úgy érzi, hogy foglalkoznia kell ezzel.

 

A Csenddé vált napok az ő emléktöredékeiből, gondolataiból, meglátásaiból épül fel. Ezek a kisebb, néhány oldalas szilánkok többé-kevésbé kapcsolódnak egymáshoz, és csak felvillanásszerűen, de megjelenítik az asszony, a férje, a három gyermekük és a bejárónőjük, Marija életét, és sejtetni engedik főbb problémáik eredetét. Eva fiatalkorában (férjével való megismerkedése előtt) teherbe esett, megszülte gyermekét, majd pár hónap múlva örökbe adta, és ez azóta sem foglalkoztatja, nem akarja tudni hova került, mi lett vele. Nem akar beszélni róla, mert nem látja értelmét. Simon zsidó származású, kelet-európai bevándorló, aki családjával rejtekhelyeken bujkálva, némaságra kárhoztatva vészelte át a holokausztot, és ettől az emléktől képtelen szabadulni: egész élete során kényszeresen foglalkoztatja a múlt, a rokonai és ismerősei sorsa – azonban minderről nem beszél gyermekeinek. Marija, a lett bejárónő, ugyancsak magába zárja a legtöbb múltbéli emlékét, és többnyire hallgatásba burkolózik. A dolgokat tovább bonyolítja az is, hogy a házaspár egyik tagja sem érti meg a másikat: az egyik nem érti, hogy lehet ennyire a múltban élni, a másik meg azt, hogy lehet élni a múlt nélkül. A maguk kreálta csend pedig szép lassan ellep mindent, és lehetetlenné teszi a normális életet.

 

Figyelmeztetek mindenkit, hogy ez nem egy könnyű vagy szerethető olvasmány, iszonyatosan sivár és örömtelen, emellett még monoton is (ezt viszont egészen jól feloldja az, hogy ilyen rövid szakaszokból, fejezetekből építkezik – kellenek ezek a megállók), cserébe azonban számtalan fontos témát érint: az elmagányosodás folyamatát, a kommunikációképtelenséget, az idegenséget és annak társadalmi elfogadását, a holokausztot és a történetmondás nehézségeit.

 

Merethe Lindstrøm igazi, hamisítatlan élveboncolást tart: egymás után tárja fel előttünk a múlt és a személyiség rétegeit (és olyan mélyen eltemetett szinteket is, amelyekre nem feltétlenül találunk megfelelő szavakat), kevés szóval, kendőzetlenül, elhallgatások vagy éppen konkrét, mindenre kiterjedő magyarázatok nélkül. Egynémely kép pedig, mint a kutyájuk haláláé olyan pontos, kemény és kifejező, hogy örökre belénk éghet. A norvég írónő szövege rövidsége ellenére is kimondottan sok befektetett energiát kíván, de ez, úgy érzem, mindenképpen megéri.