Főkép

Kazuo Ishiguro japán származású, ám angol író, akinek olyan szépirodalmi remekműveket köszönhet a világ, mint a Napok romjai vagy a Ne engedj el… S bár rég várt új regényét könnyű lenne fantasynek beállítani, valójában ez is ízig-vérig ishigurói szépirodalom.

 

A történet az Arthur király halála utáni időkben játszódik Britanniában, mely, úgy fest, kezd visszasüllyedni holmi vaskori vagy késő kőkori szintre – legalábbis a két főszereplő, Axl és Beatrice, az idős briton házaspár barlangban lakik. Az mondjuk már rögtön az elején furcsa érzéseket kelt az olvasóban, hogy ezek ketten micsoda kifinomult stílusban beszélgetnek egymással (Falcsik Mari remek fordításában), de beletelik jó pár oldalba, mire a szereplőkben is felmerül, hogy valami nagyon nincs rendben. Mintha mindenki elfelejtene mindent. Gyakran arra sem emlékeznek a barlanglakó falusiak, amit pár órája tettek vagy mondtak, pedig a környékükön ogrék és egyéb félelmetes lények is portyáznak néhanap. Valami mégis derengeni kezd az öregeknek, és úgy döntenek, elmennek megkeresni rég nem látott fiukat.

 

Arra ugyan nem emlékeznek, pontosan miért is hagyta el őket, csak halvány emlékfoszlányok jutnak eszükbe, ám Beatrice asszonynak rémlik, hogy merre lehet az a falu, ahova a fiú távozott, így hát elindulnak számos értelemben kalandos útjukra. Melynek során találkoznak egy szász harcossal, egy furcsa fiúval, de még magával Gawainnel, a Kerekasztal lovagjainak egyetlen, legendás túlélőjével is. Mi több, a történet részévé válik egy még inkább legendás sárkány is. Azt azonban, amivé a regény válik, csak akkor sejtheti meg előre az olvasó, ha képes végig észben tartani, hogy Ishigurót olvas. Ez pedig nem olyan egyszerű, mert legyen bármily lassú folyású, különös, sokszor akár bizarr is a regény, egyben rendkívül lebilincselő is.

 

Talán úgy a 100. oldalnál jutott először eszembe, hogy nahát, Axl és a többiek egészen úgy beszélnek, mint Ishiguro szinte minden regényében szokás, szóljon bár angolokról vagy japánokról. Kifinomult, kiművelt, de egyben a lényeget kínosan kerülő stílusban. Ez azonban csupán egy benyomás a több százból, ami az olvasót érheti Az eltemetett óriás olvasása közben. Egy másik az, hogy a történelmet a győztesek írják, és a békének iszonyú ára lehet – az elérésének és a fenntartásának egyaránt.

 

Őszintén szólva nem tudom, hányadán álljak ezzel a könyvvel. Felfogtam egy s mást abból, amiről szól: az életről, az elmúlásról, az elkövetett hibákról, a megbocsátásról, a felejtésről, és olyasmikről, amiket nem lehet megbocsátani vagy elfelejteni. Öregedésről, tisztességről, hűségről, emberségről és embertelenségről. Történelemről (épp úgy szólhat Angliáról, mint Japánról, de bármely háborúról is, és bármely vérrel kiharcolt békéről). Felkavaró, megrázó, végtelenül szomorú regény – és mégsem tudom, hogy mennyire fontos mű. Nem tudom, minderről ilyen szimbolikus regényt kell-e írni egy olyan korban, amikor a népség zöme pont olyan „feledékeny”, mint a regény mellékszereplői. Vagy kell-e még egy regény Ishigurótól, ami többé-kevésbé ugyanarról szól, amiről eddig is írt, még ha némileg más formában is. Mármint persze, hogy kell, hogyne kellene, minden, amiről szól, fontos, és nem lehet róla eleget beszélni, és ha valaki nem olvasta mondjuk a Napok romjait, az esetleg ebben a könyvben találja majd meg azt a mondanivalót, ami talán kizökkenti vagy elgondolkodtatja.

 

De a mondanivaló csupán egy része a regénynek. Legalább olyan fontos a könyv atmoszférája, hangulata, mely szintén összetéveszthetetlenül ishigurói, és melybe épp úgy bele lehet veszni, ahogy a cselekmény, avagy az emlékezet útvesztőibe. Kivételes regény ez, az elvitathatatlan.

 

Részlet a regényből