Főkép

Gyerekkorunktól tanuljuk kifejezni az érzelmeinket. Kisebb-nagyobb sikereket érünk el közben. Akad, aki inkább csendesen szemléli a környezetét, mások harsányan kiáltják az égig, de szép számmal akadnak olyanok is, akik valahol középen helyezkednek el. Nem is szélsőségesek, nem is némák, átlagosak. Szeretnek, remélnek, haragot cipelnek a szívükben, néha hangot adnak neki, máskor hallgatnak. És persze ott a kisebbség, akik úgy teszik közhírré, hogy versbe foglalják. Sokszor nem írják le, kinek született a költemény, bár az utókor gyakran számon tartja a szerelmek, szeretők neveit.

 

Vajon tudták? Az 1900-as évek elején, vagy akár az 1800-asban tudták, hogy afféle celebként, a nyilvánosság előtt élt életeket nem csak a sárguló újságok lapjai őrzik majd? Ez lenne az örökkévalóság? A siker? Hogy amikor már nincs, vagy alig akad élő kortárs – amikor ismerünk valakit, akik ismert valakit, aki egyszer találkozott Adyval vagy József Attilával –, akkor is fennmarad a nevünk, a költészetünk? Ezt akarták? Olyan kíváncsi lennék rá, járt-e bármi a fejükben azon kívül, hogy kiírják a fájdalmukat, örömüket. Lehet, hogy csak én vagyok ezzel így, de nem lenne érdekes?

 

Hajnal Mátyás (1578–1614), az első magyar jezsuita írónemzedék jelentős tagja, Jézus-társasági áldozópap. 1598. február 4-én lépett a rendbe; idegen nyelvek és kultúrák, a klasszikus ókori műveltség tanára volt, miközben hitszónokként is dolgozott. Eszterházy Miklós nádor megkedvelte, és az udvari papjává fogadta, amit úgy hálált meg, hogy megtérítette, és megkeresztelte a nádor feleségét, Nyáry Krisztinát. Az ő buzdítására írta meg szép imakönyvét, amiben könnyed és kellemes stílusával fejezte ki önzetlen, ártatlan érzelmeit.

 

Hinni és remélni, a jóság és megváltás felé fordulni, ártatlan lélekkel hordozni Isten áldását, szolgálni, a nap minden percében, pillanatában, és szeretni, szeretetet adni igazán csak tiszta szívvel lehet. Ez a bűntelenség Jézustól ered, aki meghalt bűneinkért. Isten a saját fiát áldozta fel értünk, de nagyon ritkán beszélünk az anyáról, aki megszülte, szerette, támogatta, felnevelte és a végén eltemette ugyanezt a fiút.

 

Hajnal Mátyás: Oh szép virág, Jesséből ág

 

Oh szüzeknek és mennyeknek

Szépséges dicsősége!

Kit felvéve s felemelve

Tudunk minden fölibe.

 

Nézd kegyessen, kik kedvessen

Futnak szolgálatodra,

Bűntől őrizd, s őket készítsd

Mennyei jutalomra.

 

Oh szép virág, Jesséből ág,

Fáradt elménk reménye!

Ékes szépség, fényes mélység

Úrnak szentelt edénye.

 

Szent regula, élő forma,

Kegyelemnek bévsége:

Isteni ház, kiben nincs gyász,

Igazságnak ösvénye.

 

Légy üdvözlött, ki által lött,

Mennyeknek megnyílása.

Kit meg nem csalt, s meg sem tréfált

Kígyónak csalárdsága.

 

Oh nemzetes, oh szépséges,

Dávid király leánya!

Kit megkedvelt és eljegyzett

Egész e világ Ura.

 

Fényes gyémánt, friss majorán,

Szüzesség lilioma,

Ki vezérlesz, és béviszesz,

Szenteknek hajlékába.

 

Szólásomra, írásomra,

Adj, szép Szűz, elégséget;

Érdemedről, szentségedről

Tehessek dicséretet.