Főkép

Cowboyok márpedig nincsenek. Nincsenek kemény férfiak, akik a koszos prérin verejtékezve küzdenek meg a napi betevőért, nincsenek nagy harcosok, akik halált megvető bátorsággal néznek szembe az ellenséges seregekkel, s legfőképpen, nincsenek hősök, akikre fel lehet nézni. Itt csak koszos útonállók, haramiák, gazemberek vannak, akik a nap végén a helyi csehóban, belökve a lengőajtót, kérnek egy dupla whisky-t, aztán meg leülnek kártyázni és kurvázni. Ők az emberiség legalja – akik még a saját anyjukat is eladnák némi aranyért cserébe. Férfiaknak is alig nevezhető csőcselék, nem ismernek sem becsületet, sem erkölcsöt. Csak az erőszakból értenek, az egyetlen gazdájuk a pénz, lehetőleg minél könnyebben (és véresebben) megszerezve. Köszöntelek a Messzi Vidéken, a szerencse és az arany földjén.

 

Vagy mondjam inkább úgy, hogy így még sosem láttad a vadnyugatot? Talán nincsenek pisztollyal hadonászó félkegyelműek, de ez bizony akár az amerikai puszta is lehetne – legfeljebb dzsinnek helyett indián törzsek zargatnák a jámbor utazókat. Joe Abercrombie ezúttal még tovább távolodott a high fantasy-től: ugyan Az Első Törvény világára korábban sem volt jellemző a gyakran használt mágia vagy a részletesen kidolgozott háttérvilág, de ezúttal sokkal inkább westernt olvasunk, mintsem fantasy-t, éppen csak a háttérben szálló ördögszekerek hiányoznak (no meg hogy kardok és kések helyett inkább a coltok kerüljenek elő). Ezt azért érdemes megjegyezni, mielőtt valaki belekezd a Vérvörös vidékbe, nehogy csalódjunk – bár van egy olyan érzésem, hogy aki idáig eljutott a sorozatban, azt valószínűleg ez sem fogja megállítani abban, hogy belevesse magát kedvenc kegyetlen és erőszakos fantasy írónk legújabb eposzába.

 

Már csak azért sem, mert újra találkozhat Nicomo Coscával (mondjuk ez nem biztos, hogy annyira jó hír…), a világ egyik legerkölcstelenebb, leghiúbb, leggyávább zsoldosvezérével, és persze hű, erkölcsben nem sokkal felette álló, bár gyávaságban legalább annyira kiemelkedő jogászával, Templomossal. Megismerheti Déli Szendét, aki a neve ellenére inkább egy harcias amazon, aki ráadásul elrabolt testvérei visszaszerzéséért bármit hajlandó megtenni – mostohaapjával, a zavarba ejtő hegekkel „díszített”, egyébként meglehetősen gyáva Báránnyal együtt bejárják a Közeli és a Messzi Vidéket a gyerekekért, hogy aztán egy világvégi, koszos városnak is alig nevezhető porfészekben összetalálkozzanak Coscával, akinek szintén van némi elintézendő dolga (vagyis hát elrabolandó aranya) a hegyek között. S hogy mi fog ebből a különös szövetségből kisülni? Vér, erőszak, kiomló belek, továbbá pár gyilkosság, levágott testrészek, illetve az elmaradhatatlan kegyetlenség. Ha valakinek esetleg kétségei lettek volna: Joe Abercrombie-t még mindig nem felüdülés olvasni.

 

No azért azt sem lehet mondani, hogy annyira depresszív élmény lenne (annak ellenére, hogy egy másik, meglehetősen fájdalmas anti-western jutott eszembe róla) – talán még sosem volt ennyire humoros. Különösen a kötet első felében tűnt fel, hogy ezúttal nemcsak a már megszokott, cinikus-szarkasztikus humor dominál (persze abból sincs hiány), hanem sokkal szélesebb skálán mozog. A szereplők folyton gúnyolódnak egymáson, egymást érik az abszurd helyzetek, amik akkor válnak igazán komikussá, amikor kicsit jobban megismerjük a karaktereket. Ráadásul nincs hiány kikacsintásból sem: végig azt éreztem, hogy a hatodik kötet már tényleg csak a „poén” és a kísérletezés kedvéért született meg. Abercrombie élvezi a világát, szereti ezt a durva környezetet, jól szórakozik, miközben régi figuráit hozza elő: az elmúlt részek több mint háromezer oldala során annyi minden rakódott erre a világra, annyi szereplőt ismertünk meg, hogy szinte már ujjgyakorlat ez a hatszáz oldal – félreértés ne essék, ettől persze még ugyanolyan szórakoztató, mint az előzőek.

 

Úgy érzem, a trilógia és a három kiegészítő rész során Abercrombie tökéletesen megmutatta, hogy mire képes, amikor a saját stílusában újra akarja értelmezni a fantasy műfajt. Egyrészt elemeire bontja a jellemző toposzokat, karikíroz, hogy aztán valami teljesen mást építsen fel belőlük; másrészt pedig nem fél attól, hogy újra és újra megkérdőjelezze az egészet, a lehető legmélyebb gyökereihez nyúljon vissza – és legyen szó egy bosszú éltette monodrámáról, egy óriási csatáról vagy akár magáról a westernről, képes újat mutatni. Ezáltal rögtön két síkon lehet borzasztóan élvezni az ő könyveit: ha ki akarunk kapcsolódni, ha szeretnénk egy izgalmas, sodró és végtelenül kegyetlen könyvet olvasni, akkor épp annyira érdemes Abercrombie regényeihez nyúlni, mintha szeretnénk megismerni a fantasy zsánerének mélységeit, a toposzok színtiszta eredetét. Nem szeretek előre jósolni, de úgy gondolom, hogy ha húsz-harminc év múlva visszatekintünk a fantasztikus műfaj legnagyobbjaira, Joe Abercrombie köztük lesz.