Röhrig Géza: Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit
Írta: Bak Róbert | 2016. 04. 04.
Sokáig gondolkodtam azon, elolvassam-e egyáltalán Röhrig Géza most megjelent kötetét, ugyanis mindenestül kívül akartam maradni a Saul fiát övező pozitív és negatív hisztérián, divaton. Egyszerűen nem akartam. Azonban volt valami, ami arra késztetett, hogy mégis kézbe vegyem: korábbról ismertem már Röhrig verseit, és az a pár, amivel találkoztam, igazán tetszett.
Hiszem és vallom, senki sem képes kilépni a saját bőréből (természetesen a költők és írók sem), így saját életük, élményeik, gondjaik-bajaik kisebb-nagyobb mértékben nyomot hagynak az írásaikon. Jelen esetben, azt hiszem, ezt hatványozottan is érezhető. Ezért álljon itt néhány életrajzi adag: Röhrig Géza 1967-ben született, egy, a második világháborúban családját elvesztő zsidó nő gyermekeként, aki önként lemondott róla, majd jött a nevelőintézet, a későbbi örökbefogadás, a zenei karrier, az ismertség peremvidékén tántorgó költőlét, és a megtalált hit, a nagy találkozás Istennel.
A vékonyka, alig 96 oldalas kötet négy ciklusból, és egy azokat bevezető versből, a transzból áll. Ez a pár sor egyszerre utal mind saját, mind népe gyökértelenségére, folyamatos útkeresésére. Az első nagyobb egység az „itt” címmel van ellátva, melynek versei a legszigorúbban, leghatározottabban saját sorsának, saját árvaságának, gyermek énje kiúttalanságának állít emléket. A versek kegyetlenek, húsba vágók, lemondók. A címadó verset leszámítva az élet árnyoldalát mutatják be, és nincs bennük semmi, ami ebből a sivár pusztaságból tovább vezethetne. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a bio utolsó négy sora:
hinni nem tudok
a fénynek azt súgtam
végén se legyen
ha nincs az alagútban
A következő nagy egység, a gabi. Itt kísérletet tesz arra, hogy elhagyja saját énjét, és megpróbál szintén zaklatott életet élő, lecsúszott sorstársai bőrébe bújni: a prostituáltéba, a bányászéba, a kilakoltatott fiatalasszonyéba, a kihasznált nőébe és így tovább. Érezhető módon azonban nincs valódi elszakadás önmagától, a versek stílusa, formája, tartalma, mondanivalója mit sem változik.
böbe
alulról jövök mint egy fing
kerül még aki megkettyint
csalni trükközni butaság
stricik stírölik a szobát
pénzem nincs pinám van
másra főz már az állam
és most nem azért hogy izé de
pont én hadd ne panaszkodjak
oké lehetne jobb is
ám volt már ezerszer rosszabb
sztreccsnadrág póthaj
spagettipántos köldöktrikó
kis rúzs csillámporos szemfesték
végignyomom a szentestét
a délután viszont az enyém
nem tartozom vele senkinek
tévézek mosok
elolvasom a verseidet
mert ne hidd
a szép nekünk nem fáj
hogy a kurváknak mindegy
hogy mi nem akarjuk
az újszülötteinket
ez csak átmeneti
már tanulok angolul figyu
háj máj ném iz böbe
ic ö plezsőr tu mít ju
A harmadik csokor vers, az invokáció című ciklusba van rendezve. Ezek a sorok a rá nagy hatással lévő művészekhez íródtak: Derkovitshoz, Mednyánszkyhoz, stb. Ezek a költemények pontosan és találóan idézik meg azokat a részleteket, amelyek az adott művész életművéből igazán fontosak Röhrignek, mégpedig néha igazán meglepő formában:
ne aludj el
henri rousseau-nak
egy buta kaméleon pirossá lesz a tűzben
a páviánok az ágakról a folyóba ugranak
két öreg nőstény szőre lángra kap
ne aludj el
ég a dzsungel
még a főnök
sirkán is megretten
mint a nyúl iszkol
a pernyepermetben
a nektármadarak csőrükben tojással szállnak
a liánrácsok mögül fel-felvillan egy szempár
lenn anakonda
fönn lajhár
a tűz elől tódul aki még tódulhat
a fák gyökerei ökölbeszorulnak
s akár hulahoppkarikák
törzsükről sorra
lepotyognak az évgyűrűk
ne aludj el
ég a dzsungel
A kötetet záró ciklus, a hozsánna, tesz arról, hogy igazi íve legyen ennek a 96 oldalnak. A könyv elején lévő négy sortól (hinni nem tudok / a fénynek azt súgtam / végén se legyen / ha nincs az alagútban) eljutunk oda, hogy bármennyire is siralomvölgy a földi lét, de mégis kell lennie, vagyis inkább van utána, vagy rajta kívül még valami, ami sokkal fontosabb – mégpedig az Isten. A kötetet záró versek többnyire, ha némileg áttételesen is, de vele foglalkoznak; olyannyira, hogy a legutolsó egyfajta apokrif, egy égő csipkebokorból az Ő szavait idézi meg.
kő
bugacon hevertem
barna egyenes kő
valaki fölemelt
marhalepényestől
negyven napig kínzott
mire megszólaltam
zöld palacsintás
kő a virradatban
’én vagyok a Te
Urad Istened’
lángolt a gémeskút
nobody listened
’ne legyenek rajtam
kívül isteneid
képet ne faragj
se nekem se nekik
légy tisztelettel
apád s anyád iránt
ne éld a másét
saját nejed kívánd
nevem dühből
ki sose mondjad
a gyilkos pusztuljon
szent a szombat’
így kiálték
barna egyenes kő
elhangzott a törvény
meghalok a csendtől
néma vagyok némi
kő a köves földben
ganéj alatt újra
kibírom-e csöndem
Nagyon, de nagyon nem bántam meg, hogy elolvastam Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit, és nyugodt szívvel elmondhatom, hogy stilisztikai hibái és botlásai ellenére Röhrig Géza egy kimagasló képességű költő, akit azonban nem a szakmai tudása tesz naggyá, hanem a hihetetlen őszintesége és fájdalmas mondanivalója. Ebből a szempontból leginkább Jónás Tamáshoz hasonlíthatnám, akivel nem soká találkozhatunk is a Magvető Kiadó új, jelen kötettel induló, Időmértékre keresztelt magyar- és világköltészeti sorozatában.