Főkép

Sokáig gondolkodtam azon, elolvassam-e egyáltalán Röhrig Géza most megjelent kötetét, ugyanis mindenestül kívül akartam maradni a Saul fiát övező pozitív és negatív hisztérián, divaton. Egyszerűen nem akartam. Azonban volt valami, ami arra késztetett, hogy mégis kézbe vegyem: korábbról ismertem már Röhrig verseit, és az a pár, amivel találkoztam, igazán tetszett.

 

Hiszem és vallom, senki sem képes kilépni a saját bőréből (természetesen a költők és írók sem), így saját életük, élményeik, gondjaik-bajaik kisebb-nagyobb mértékben nyomot hagynak az írásaikon. Jelen esetben, azt hiszem, ezt hatványozottan is érezhető. Ezért álljon itt néhány életrajzi adag: Röhrig Géza 1967-ben született, egy, a második világháborúban családját elvesztő zsidó nő gyermekeként, aki önként lemondott róla, majd jött a nevelőintézet, a későbbi örökbefogadás, a zenei karrier, az ismertség peremvidékén tántorgó költőlét, és a megtalált hit, a nagy találkozás Istennel.

 

A vékonyka, alig 96 oldalas kötet négy ciklusból, és egy azokat bevezető versből, a transzból áll. Ez a pár sor egyszerre utal mind saját, mind népe gyökértelenségére, folyamatos útkeresésére. Az első nagyobb egység az „itt” címmel van ellátva, melynek versei a legszigorúbban, leghatározottabban saját sorsának, saját árvaságának, gyermek énje kiúttalanságának állít emléket. A versek kegyetlenek, húsba vágók, lemondók. A címadó verset leszámítva az élet árnyoldalát mutatják be, és nincs bennük semmi, ami ebből a sivár pusztaságból tovább vezethetne. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a bio utolsó négy sora:

 

 

hinni nem tudok

a fénynek azt súgtam

végén se legyen

ha nincs az alagútban

 

A következő nagy egység, a gabi. Itt kísérletet tesz arra, hogy elhagyja saját énjét, és megpróbál szintén zaklatott életet élő, lecsúszott sorstársai bőrébe bújni: a prostituáltéba, a bányászéba, a kilakoltatott fiatalasszonyéba, a kihasznált nőébe és így tovább. Érezhető módon azonban nincs valódi elszakadás önmagától, a versek stílusa, formája, tartalma, mondanivalója mit sem változik.

 

böbe

 

alulról jövök mint egy fing

kerül még aki megkettyint

csalni trükközni butaság

stricik stírölik a szobát

 

pénzem nincs pinám van

másra főz már az állam

és most nem azért hogy izé de

pont én hadd ne panaszkodjak

oké lehetne jobb is

ám volt már ezerszer rosszabb

 

sztreccsnadrág póthaj

spagettipántos köldöktrikó

kis rúzs csillámporos szemfesték

végignyomom a szentestét

 

a délután viszont az enyém

nem tartozom vele senkinek

tévézek mosok

elolvasom a verseidet

 

mert ne hidd

a szép nekünk nem fáj

hogy a kurváknak mindegy

hogy mi nem akarjuk

az újszülötteinket

 

ez csak átmeneti

már tanulok angolul figyu

háj máj ném iz böbe

ic ö plezsőr tu mít ju

 

A harmadik csokor vers, az invokáció című ciklusba van rendezve. Ezek a sorok a rá nagy hatással lévő művészekhez íródtak: Derkovitshoz, Mednyánszkyhoz, stb. Ezek a költemények pontosan és találóan idézik meg azokat a részleteket, amelyek az adott művész életművéből igazán fontosak Röhrignek, mégpedig néha igazán meglepő formában:

 

ne aludj el

henri rousseau-nak

 

egy buta kaméleon pirossá lesz a tűzben

a páviánok az ágakról a folyóba ugranak

két öreg nőstény szőre lángra kap

 

ne aludj el

ég a dzsungel

 

még a főnök

sirkán is megretten

mint a nyúl iszkol

a pernyepermetben

 

a nektármadarak csőrükben tojással szállnak

a liánrácsok mögül fel-felvillan egy szempár

lenn anakonda

fönn lajhár

 

a tűz elől tódul aki még tódulhat

a fák gyökerei ökölbeszorulnak

s akár hulahoppkarikák

törzsükről sorra

lepotyognak az évgyűrűk

 

ne aludj el

ég a dzsungel

 

A kötetet záró ciklus, a hozsánna, tesz arról, hogy igazi íve legyen ennek a 96 oldalnak. A könyv elején lévő négy sortól (hinni nem tudok / a fénynek azt súgtam / végén se legyen / ha nincs az alagútban) eljutunk oda, hogy bármennyire is siralomvölgy a földi lét, de mégis kell lennie, vagyis inkább van utána, vagy rajta kívül még valami, ami sokkal fontosabb – mégpedig az Isten. A kötetet záró versek többnyire, ha némileg áttételesen is, de vele foglalkoznak; olyannyira, hogy a legutolsó egyfajta apokrif, egy égő csipkebokorból az Ő szavait idézi meg.

 

 

bugacon hevertem

barna egyenes kő

valaki fölemelt

marhalepényestől

 

negyven napig kínzott

mire megszólaltam

zöld palacsintás

kő a virradatban

 

’én vagyok a Te

Urad Istened’

lángolt a gémeskút

nobody listened

 

’ne legyenek rajtam

kívül isteneid

képet ne faragj

se nekem se nekik

 

légy tisztelettel

apád s anyád iránt

ne éld a másét

saját nejed kívánd

 

nevem dühből

ki sose mondjad

a gyilkos pusztuljon

szent a szombat’

 

így kiálték

barna egyenes kő

elhangzott a törvény

meghalok a csendtől

 

néma vagyok némi

kő a köves földben

ganéj alatt újra

kibírom-e csöndem

 

Nagyon, de nagyon nem bántam meg, hogy elolvastam Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit, és nyugodt szívvel elmondhatom, hogy stilisztikai hibái és botlásai ellenére Röhrig Géza egy kimagasló képességű költő, akit azonban nem a szakmai tudása tesz naggyá, hanem a hihetetlen őszintesége és fájdalmas mondanivalója. Ebből a szempontból leginkább Jónás Tamáshoz hasonlíthatnám, akivel nem soká találkozhatunk is a Magvető Kiadó új, jelen kötettel induló, Időmértékre keresztelt magyar- és világköltészeti sorozatában.