Főkép

Sokszor próbáltam már magamban megfogalmazni, hogy miért is szeretek sci-fit olvasni, de valahogy sosem járok sikerrel. Hol elég kifejezőnek, hol elég pontosnak nem érzem a leírást, de akárhogy is legyen, a Sötét Éden olvasása után újra ezen kezdtem el morfondírozni – mert a legfontosabb szempontok között biztosan szerepel az, hogy mennyire rajongok a gondolatkísérletekért. Van ugyanis a science fictionnek egy olyan ága, amikor nem akarnak a szerzők olyan szorosan ragaszkodni a mi világunk tudományához, amikor megengednek maguknak kisebb kilengéseket, hogy aztán olyan nehéz helyzetbe hozzák a szereplőiket, ami kapcsán bátran elmélkedhetnek, mi több, az olvasókat is rábírják erre. Különösen akkor vagyok boldog boldog, amikor nemcsak azt indítja el bennem, hogy „mit tettem volna a főszereplő helyében?”, hanem több oldalról, több szemszögből, több értékrendből vagy kulturális helyzetből meg tudom vizsgálni ugyanazt a kérdést, megértem és megkérdőjelezem a karakterek döntéseit, sőt, ezáltal saját elveimet is újra tudom gondolni. Talán mondanom sem kell: ezúttal boldog boldog vagyok.

 

Mert hogy mi is ez az Éden? Akinek rögtön a bibliai paradicsom jut eszébe, az nem téved nagyot, csupán érdemes azzal a „sötét” szócskával együtt értelmezni. Ebben az Édenben nincs napsütés, sőt, Nap sincs, csupán a fák fénylenek, így az emberek az örök félhomályban élnek. A fák adnak némi meleget is, de ahol nincsenek, különösen a sziklás hegyes területeken, ott borzasztóan hideg van, fény és meleg hiányában senki sem mer arra menni. Ugyan lehet gyűjtögetni némi élelmet, de ehető állatból sincs túl sok, és az is egyre fogyatkozik, ahogy többen többen lesznek az emberek – hiszen nemrégiben még ebben az Édenben is alig maroknyian éltek, ám pár generáció elmúltával már ötszáz fölé „duzzadt” a népesség. A belterjességgel együtt növekszik a szervi problémával születettek száma (nyelvileg például egyre egyszerűbb szintre süllyednek, ahogy ez a szövegben is megjelenik), az emberek pedig egyre inkább belesüppednek valami általános szenvtelenségbe: nem akarnak semmit tenni önmagukért és a Családért, nem akarnak semmit változtatni, csak várják, hogy értük jöjjenek a Földről, és megmentsék őket.

 

Vöröslámpás John utálja ezt a hozzáállást. Utálja, hogy senki nem ad neki igazat, csak Gerry, aki jószerivel önálló akarattal is alig rendelkezik. Utálja, hogy neki nem lehet szava, mert még csak frisshaj, így senki sem veszi komolyan. Utálja, hogy a Tanács lényegtelen semmiségeket vesz fel Pirendi Pontoknak, de fontos dolgokról sosem beszélnek. Persze ő is reménykedik abban, hogy az egykori Három Útitársnak a Leszálló Eccséggel sikerült visszajutnia a Földre, akik aztán majd új hajót építenek, és megmentik az Éden lakosságát. De akármennyire is bízik ebben, jól tudja: talán addig még sok sok teheridőnek kell eltelnie, addig még sok sok gyerek fog születni, akiket nem lesz mivel etetni, nem lesz hova elszállásolni, ez pedig az egész Családot tönkre fogja tenni. Nem tud mást tenni, minthogy a saját kezébe veszi az irányítást – hisz abban, hogy ő jár jó úton, ezért pedig mindent mindent kockára mer tenni.

 

De tényleg neki van igaza? Lehetséges lenne, hogy a Legvénebbek tévedjenek, ő pedig nem? És ha valóban ezt gondolja, de nem hallgatnak rá, akkor mi a feladata? Megteheti, hogy szembeszáll az idősebbekkel? Megteheti, hogy tönkre tegye a Családot a fejlődésért, az előrejutásért? Dönthet emberi életek felett? És vajon ettől válik hőssé? Már ezért az utóbbi kérdésért elkezdtem szeretni szeretni Chris Beckett regényét – nem kisebbre vállalkozik ugyanis, minthogy megvizsgálja a „hős” személyét, fogalmát, a hozzá társított gondolatokat és előítéleteket. Mitől lesz valaki hős? Mi a feladata, mi a társadalmi, mikro- és makroközösségen belüli szerepe? Mit és mit nem tehet meg? Hogy vélekednek róla a barátai és az „ellenségei”? Valóban vannak olyan emberek, akik képesek önmagukban mozgásba hozni, előrelendíti, befolyásolni egy korszakot, vagy csak eljátsszák ezt a szerepet? Jobb lenne az élet nélkülük?

 

De ez még csak a kezdet, Beckett annyi szemszöget és gondolatot visz végig, hogy tényleg egy lenyűgöző szellemi utazáson vehet részt, aki belekezd a Sötét Édenbe. Nézőpont-karakterei között van visszatérő és olyan is, aki csak egy fejezet erejéig tűnik fel, ám az közös bennük, hogy valamilyen módon mindannyian véleményt alkotnak Johnról és az ő tevékenységéről. Folyamatosan látjuk, ahogy a fiú változik a szerepe alatt, ahogy emberi kapcsolatai újabb és újabb irányokat vesznek – mindez pedig egy következő dimenziót kap a hagyományokban, a „biztosban” gazdag múlt és a kockázatos, de mégis szükségesnek tűnő jövő függvényében. Ez a fajta gondolatkísérlet az, amit én élvezek élvezek, Chris Beckett pedig ügyesen ügyesen lavírozott a témák felett, ami különösen azért örvendetes, mert manapság a young adult-jellegű regényektől nem feltétlenül várnánk el mindezt.

 

Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy a kötetre illik a tudományos besorolás a fantasztikus mellett, de ez, hasonlóan mondjuk az archetipikus karakterekhez, valójában nemigen zavart. A téma, a gondolatai és a bennem kiváltott reakciók ugyanis olyan erősen képesek uralni a kötetet, olyannyira megindítják az elmélkedést, hogy a történet vagy a szereplők szinte nem is számítanak (bár azért erre nem árt előre felkészülni mindenkinek, aki kézbe veszi a Sötét Édent). Sokkal fontosabb, hogy bár a cselekmény végén nem villog annyira a „folytatása következik” tábla, azért még két további kötet is ebben a világban játszódik – bízom benne, hogy az is megjelenhet magyarul. Szeretnék még olvasni Chris Beckett-től.

 

Részlet a regényből